A bácskai síkságtól a Balaton-felvidékig – Interjú Fenyvesi Ottóval

– Egy bácskai, színtiszta magyar faluban születtem 1954-ben, amelyet a magyar időkben Moholgunarasnak hívtak, de éppen megszületésem környékén átrendezték a bácskai körzeteket, és Mohol helyett Topolyához csatolták – mondja Fenyvesi Ottó József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, képzőművész.

– A feleségemmel és gyermekeimmel Újvidéken éltünk, és először 1991 nyarán jöttünk Szigligetre, az alkotóházba egy kéthetes júliusi nyaralásra, majd a jugoszláv polgárháború kitörésekor, novemberben már Veszprémben voltam. A város elsősorban Cholnoky Viktort és Lászlót jelentette számomra. Az Újvidéki Egyetemen tanárom, Bori Imre irodalomtörténész, akadémikus lenyűgöző előadásokat tartott róluk, Fridolin és testvérei című kötetében pedig azt állítja, hogy a Cholnoky fivérek írásaiban felsejlett íróságuk különössége, és ezért a 20. század magyar irodalmában kivételes hely illeti meg őket. Szerencsésebb körülmények között Cholnoky Viktorból egy magyar Dosztojevszkij is lehetett volna.

– A bácskai síkság után az egyik legszebb magyar tájra kerültünk. Minden van itt, ami az idillhez kell: hegyek, völgyek, erdők, patakok. Legjobban a Balaton és a tanúhegyek nyűgöztek le bennünket, nem véletlen, hogy őseink ezt a helyet választották hazájukul, István és Koppány itt vívta sorsdöntő csatáit, a Közép-Dunántúl pedig az Árpád-házi uralkodók „királyi régiója” lett.

– Gyerekkoromban a képregényekért rajongtam, majd fociztam és kosárlabdáztam, kamaszként rockzenész szerettem volna lenni, de nem volt se rendes gitárom, se dobom, igazándiból megfelelő társaim se. Aztán a képzőművészet és az irodalom lett a hivatásom. De mindig érdekelt a tudomány is, polihisztornak mondhatom magam, akit a létezés összességében foglalkoztatott. Az Újvidéki Rádióban tizenöt évig lemezlovasként dolgoztam, majd az irodalmi műsorokat szerkesztettem. Számtalan lap munkatársa és szerkesztője voltam.

Fiatalként a művészetekben rejlő kaland vonzott, később visszakanyarodtam a hagyományhoz; imádom a bluest és az ősi, erdélyi magyar népzenét (Kalotaszeg, Palatka, Gyimes), valamint a Mississippi deltájában élő cajun őslakosok muzsikáját. Megpróbálok olyan művészetet létrehozni, amely a mai ipari civilizáció tragédiájáról hitelesen vall, de talán az emberi lélek rezdülései, a lét elviselhetetlen könnyedsége, a düh, a keserűség, a bánat, a szomorúság, az öröm, a hiábavalóság, a harag, az ellenszegülés, a hűség, a kapitalizmus romboló kreativitása, az újrakezdés reménye, a világot csupa derűvé változtatni kívánó makacs optimizmus is benne van.

– Az a vadság és nyers erő, amit én képviselek, 20. századi költészeti hagyomány, és annak demisztifikációjával függ össze. Ezt művelte előttünk az Új Symposion első nemzedéke (Domonkos István, Tolnai Ottó) is. Legfőbb ihletője ennek a poétikának a tagadás, a szembefordulás volt, mely a korábbi, hagyományos költői értékek megkérdőjelezését, illetve dekonstrukcióját tűzte zászlajára. Ők voltak azok, akik a költészet fennkölt feladatainak vállalását megtagadták, a szép helyett a rútat affirmálták, a fiziológiai realitásokra helyezték a hangsúlyt, a szokványos stilisztikai eszközök helyett mással, szokatlan, különös dolgokkal, „nyers anyagokkal” kísérleteztek. A részben magyar származású jugoszláv író, Danilo Kiš például egy szemeteskuka tartalmáról írt verset.

– Az amerikai beatírók (William Burroughs, Law­rence Ferlingetti, Allen Ginsberg, Charles Bukowski) sem maradhatnak említés nélkül. Az ő szókimondó közvetlenségük, gátlástalanságuk példamutató volt számomra.

– Vizuális munkásságom legfőbb ihletője Michelangelo Antonioni olasz rendező Zabriskie Point című filmje, de Tarkovszkij Sztalkerját, Fellini Amarcordját és Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (Blade Runner) mindenképp ki kell emelni, de a Némely részletek (2009, Szeged) című könyvem tartalmaz egy 113 filmet tartalmazó listát, amelyek sorsdöntő hatással voltak szemléletem alakulására. Fia­talként a rock and rollért és a punkzenéért rajongtam. Ars poeticám lehetne: Films and books and rock and roll!

– A technológia mindig is nagyon nagy hatással volt és lesz az emberi értelemre. Manapság a nanotechnológia, a biotechnológia és a mesterséges intelligencia fejlesztése az, ami lényegesen részt vesz az „agy buherálásában”. Ezek a technológiák „felpuhítják” az emberi identitást. Inkább a szórakozás kerül előtérbe, mint a mély gondolkodás. Egyre inkább az értelem elvesztése felé haladunk, egyrészt betemet bennünket az információk sokasága, s a túlnépesedés kapcsán „zengő, zsibongó zűrzavarrá” változik a világ.

Másrészt pedig az emberi elme a sorozatos manipulációk hatására megbicsaklik. A technológiai változások a gondolkodási formának, magának a tudatnak az átalakulását vonják maguk után. Az ember évezredek óta a fogalmak, a gondolatok és a valóság összefüggéseit kutatta, amelyek értelmet és rendet adnak az életének a véletlen szakadatlan örvénylésében. A nyugati társadalomban eddig az emberek a „valakilét” érzésével éltek. A mai technológiák kikezdhetik ezt a felfogást, mivel egyre inkább a virtuális lesz az élet: így bonyolítjuk a munkánkat, a kapcsolatainkat, így intézzük az ügyeinket, így tájékozódunk, játszunk, fogyasztunk, szórakozunk, és lassan már a magánéletünk is így fog zajlani. Ami beláthatatlan változásokat idéz majd elő, például a művészetben és a költészetben is.

– A „szép új világ” ilyen és még ilyenebb lesz majd a maga túlnépesedésével, túlszervezettségével, nyomorúságaival, haszonelvűségével, agymosásával, de mindezt tetézni fogja a kultúrák kommercializálódása, és az erőszak, valamint a primitivizmus népszerűsítése, a magatartás barbarizálódása és a terrorizmus

fokozódása.

– Legfontosabb, hogy az új nemzedék képviselői gondolkodó egyedek maradjanak, kritikusan viszonyuljanak a valósághoz. És nem szabad elfelejteni, hogy a darwini tanok legfőbb tapasztalata, hogy nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.