A magyar krimi királya

Királynője van a kriminek, hiszen közhelyszerű megállapítás, hogy a műfaj angol – helyesebben és stílszerűbben szólva, világbirodalmi – uralkodónője Agatha Christie –, no de magyar királya van-e? Ha én lennék a válaszadó, a királyválasztó, habozás nélkül Kellei Györgyre szavaznék. És véleményemmel nem vagyok egyedül. 2015-ben a Népszabadság kolumnás (!) cikkében Rab László úgy fogalmazott: „Kondor Vilmos mellett az egyik legizgalmasabb kortárs krimiíróvá nőtte ki magát a Balatonfüreden élő Kellei György.” És hozzáfűzte: „Nagy előnye Kondorral szemben, hogy ő valóságos személy, aki olykor találkozókon is részt vesz.”

Olvasónktól

Fotó: Picasa

Kellei György idén, a Hungarovox Kiadónál jelentette meg immáron tizennyolcadik bűnügyi történetét, Halálbiztos alibi címmel. És ezúttal sem okozott csalódást lelkes és hűséges olvasóinak. A detektívhős továbbra is a magánnyomozó Melis Zsolt, aki civilben irodalomtörténész (ahogyan maga Kellei György kulturális – valóban nagy kultúrájú – újságíró, kritikus). Mi, az irodalomtudomány, a filológia művelői gyakran hasonlítjuk hivatásunkat a detektívekéhez, hiszen mindkettő valamiképpen nyomozás. Kellei megfordítja a képletet, de Melis nyomozásaiban hasznosítja humán műveltségét, aligha véletlen, hogy narratívája lapjain gyakran találkozunk klasszikus szépirodalmi művekkel, hivatkozásokkal, reminiszcenciákkal. Ne feledjük: olyan remekművek, mint Dosztojevszkij nagyregényei, Theodore Dreiser Amerikai tragédiája, Truman Capote-tól a Hidegvérrel, Friedrich Dürremmatt-tól Az ígéret, avagy a Leonardo Sciascia-regények alapvetően bűnügyi históriák, középpontjukban gyilkosságokkal. Persze: megnemesítve.

Kellei művei is fölébe emelkednek a szokványos krimiknek. Nála sem csupán a rejtély kibogozása fontos, hanem az emberi-lelki motivációk és a társadalmi kontextus is. Az új könyvben például a rendszerváltozás embersors-formáló hatása. A politizálást Kellei kerüli – nem engedi, hogy az életünket, hovatovább magánszféránkat, baráti beszélgetéseinket is zsarnoki módon eluraló politika rátelepüljön komor meséire –, ám a szociális és „rendszerszintű” tényezők jelentőségét a bűnözésben éles fénnyel világítja meg, kezdve azzal a kritikai motívummal, hogy a bűntetteket nála az állami rendőrség helyett egy műkedvelő magándetektív deríti fel. Ami újfent klasszikus krimimotívum: elég talán Sherlock Holmesra, Hercule Poirot-ra, Miss Marple-ra utalni.

Az író látószöge nemcsak időben tág, térben is. Európai elbeszélő: a Halálbiztos alibiben példának okáért olasz és francia szál feszül. Emellett azonban vérbeli lokálpatrióta: gyönyörűséggel és gyönyörködtetve írja le a Balaton-partot. Amúgy is életszerető-életélvező személyiség, dacára zordon és véres tematikájának: Krúdy Gyula óta kevesen mutattak be ekkora élvezettel ínycsiklandó étkezéseket. Az élet igenlése, szeretete és tisztelete hevíti Melis – amúgy ráfizetéses életveszélyes, hálátlan – morális harcát a gyilkosok ellen. Az olvasót pedig a detektívsztori izgalmassága izzasztja meg. Még az utolsó lapokon is éri meglepetés, szembesül nem várt fordulattal, csavarintással. Ő a tettes? Mégsem? Mégis? A krimikirály megjutalmazza híveit.

Madarász Imre