Falfirkák és korrajzok

A graffiti kifejezéssel először a Filmmúzeumban találkoztam, minimum negyven évvel ezelőtt. A Filmmúzeum egy budapesti mozi volt, ahol olyan filmeket vetítettek, amelyek valamiféle sajátos logika mentén a tűréshatárra kerültek az aczéli kultúrpolitika útvesztőjében. Ilyen volt például az American graffiti című film is, ami a hazai keresztségben – ki tudja, miért – A rock nagy évtizede elnevezést kapta. George Lucas rendezte 1973-ban, amikor még két lábbal a földön állt, és Harrison Ford is felbukkant benne néhány röpke pillanatra pályája elején. Aztán valamikor a nyolcvanas évek elején Magyarországon is megjelentek a falfirkák, elsősorban az alternatív zenei szcénához kapcsolódva, vagy csak úgy. Feliratot a falra vinni természetesen illegális tevékenységnek minősült. És egy idő után a városi folklór szerves részének. Kórkép és korrajz, ami aztán, ahogyan az már lenni szokott, a szubkultúrától a mainstreamig ért. 
Napjainkban már ott tartunk, hogy tulajdonosok, ön- kormányzatok kérnek fel graf- fitiseket egy-egy felület kezelésére, mert a művek jót tesznek a városképnek. Ezzel persze elvész a korai graffitiket övező gerillamítosz, a lázadás ereje, és vele együtt csökken az adrenalinszint, de ez történik mindig, amikor az avantgárd populárissá változik. Mindez onnan jutott eszembe, hogy éppen egy gyönyörű könyvet tartok a kezemben, Lugosi László Graffiti című albumát, amelyben értelemszerűen a közelmúltban elhunyt nagyszerű fotográfus graffitikről készült képeit nézegethetjük. Lugo remekül olvasta a névtelen jelhagyók munkáit, őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal fordult feléjük, ráadásul az történt ugye, hogy azáltal, hogy lefényképezte ezeket, egy új minőséget hozott létre. Kiváló és sokoldalú dokumentátor (is) volt, az egyik legjobb látványgyűjtő. 
A kötet természetesen tematikus, de jól láthatóak egyéb rétegek is. Erről így írt 2018-ban: „Gyűjteményem célja a sokféleség és a sokoldalúság megmutatása, a helyszínek változatosságának érzékeltetése. Szeretném megmutatni a bátorság, a verseny, a technika, a grafikai kép és a kreativitás változatait. Szeretném felsorolni és felmutatni a motívumok gazdagságát.” Sikerült, Lugo. A korszak egyik izgalmas, néha idegesítő, néha kimondottan felvillanyozó szegmensének emlékműve áll, illetve hát a polcra tehető. Záróra, hölgyeim és uraim. Ez számomra azért is nagy öröm, mert Lugóval egy ideig együtt vészeltük át többé-kevésbé a nyolcvanas éveket, ő készítette zenekarom lemezborítóját, és bár a Google a név beütésére először Spanyolország Galícia nevű autonóm közösségének negyedik legnagyobb városát adja ki, nekem ez egy autonóm személyiséget jelent, egy szabad szellemet, egy végtelenül tehetséges embert. Lugosi László fényképészt.
Amikor a tizenkilencedik században az emberiség feltalálta a fényképezést, a festők egy része kulturális sokkot kapott, majd pánikba esett. Ugyanezzel a lendülettel megjósolták a festészet végét, holott a dolgok hamarosan éppen ellenkező fordulatot vettek. Legelőször az impresszionisták és a preraffaeliták eszméltek, majd egyre több csoport látta meg a lehetőséget az új technikában, és ezzel párhuzamosan a realizmus is elveszítette egyeduralmát, annyi izmus következett, mint égen a csillag. Paul Klee-nek lett igaza, aki azt mondta, hogy a művészet nem azt adja vissza, amit látunk, hanem látásra sarkall minket. Ez meg azért villant be, mert a képzőművészet történetét összefoglalni egy kötetben hálás és grandiózus téma, így a napokban meg is jelent magyarul egy újabb kísérlet, A képzőművészet nagykönyve. A kérdés ilyenkor az, van-e a műben valamiféle új szemszög, izgalmas meglátás, esetleg megfelelő mennyiségű párhuzam és ellentét, ami merengésre késztet. 
Nos, van. A képzőművészet nagykönyve egyszerre enciklopédikus és szórakoztató. Megy előre, mint a rakéta, a termékenységszobroktól a videóinstallációkig, a barlangrajzoktól a performanszokig. Elég nagy út, remekművekkel kikövezve, mennybemenetel és pokoljárás, tulajdonképpen az önkifejezés története. Avagy a fény megragadása, akár a fényképezésben.