Magyar disztópia

A Műanyag égbolt még a 2015-ös Inkubátor program egyik nyertes filmterve volt, melyben ott volt a lehetőség, hogy hiánypótló darab legyen a hazai palettán. A művet Berlinben már bemutatták, az első vélemények alapján pedig minden okunk megvolt arra, hogy egy színvonalas produkcióban reménykedjünk. 

Budapest 2123-ban. A föld kiszáradt, az állatok és növények kihaltak, a főváros egy része búra alatt kialakított egy sajátos ökoszisztémát. A társadalom töredéke a maihoz ismert formában létezik, minimális változtatásokkal. Egy fő kritérium van. Az emberek 50 évig élnek, utána beléjük ültetnek egy magot, mely segítségével fává alakulnak, ami táplálékforrás a többieknek. Stefan (Keresztes Tamás) 28 éves, és megbékélt ezzel a rendszerrel, felesége, Nóra (Szamosi Zsófia) azonban elhidegült, egy trauma után már nem látja értelmét a létnek, így önként jelentkezik egy beültetésre. Férje eltervezi, hogy megkeresi az eljárás feltalálóját és kiműtteti a magot nejéből. 

A történet önmagában is remekül hangzik. Egyszerre disztópia, romantikus dráma és sci-fi. Egy viszonylag kis költségvetésű alkotásnál nehéz ezt úgy eladni, hogy hiteles legyen, és a látványnál ne lógjon ki a lóláb. A Műanyag égboltnál ellenben pont a vizualitás az egyik legnagyobb erény. A rotoszkóp technika Richard Linklater olyan műveiből lehet ismerős, mint a Kamera által homályosan, Az élet nyomában vagy az Apollo 10,5. A képi világ tökéletes, Bánóczkiék ki is használják az ebben rejlő potenciált, és ügyesen játszanak a színekkel, időjárási elemekkel, környezeti tényezőkkel. A sztori nemkülönben kreatív, rengeteg potenciál rejlik benne, noha a részletek korántsem annyira komplexek, mint elsőre tűnnek. 

A posztapokaliptikus közeg inkább szimbolikus síkon mozog, a tényleges fenyegetés nem különösebben érződik, hiába beszélnek durva viharokról, a föld jelen állapotában is sokkal extrémebb eseteket élt túl. Persze ez nem feltétlenül gond, csak adott volna némi pluszt a világ­építéshez. A rendező páros viszont inkább a háttérben hagyta ezeket az elemeket és hőseinkre koncentrált. Stefan és Nóra kapcsolata rideg, de nem menthetetlen, a férfi igyekszik meg­győzni a nőt, hogy van értelme visszatérni és bőven van idejük egy szép életre. Kettejük nézetei, ideológiai különbsége egy morális dilemma melegágya lehetne, melyet a múltbéli trauma koronáz meg, de sajnos ismét nem éreztem azt, hogy minden rendben lenne az arányokkal. 

A véges időben rejlő gondolatiság, miszerint ki az, aki eldobja magától az éveit, illetve ki az, aki bármilyen áron szerezne még, szintén felvet fontos kérdéseket, melyekre egy külön filmet fel lehetne húzni. Ennek kicsúcsosodásához azonban több dialógus vagy a mozishoz hasonló bensőséges jelenet dukált volna a két főszereplőhöz. Nóra változásai így kevésbé érződnek megalapozottnak, míg Stefan végig céltudatos. Ez az utolsó harmadban fordul meg, szerencsére itt már jóval következetesebben. Az eddig is hangsúlyos ökovonal lassacskán az előtérbe kúszik és úgy beszél az ember-természet viszonyról, hogy a felszín mellett a tartalmat is szolgálja. Az itt felmerülő evolúciós kérdéskör, a metaforákkal és a szerelmi szállal karöltve szép keretbe foglalja a történetet, megadva a keserédes feloldozást.

Felemás érzések keringnek bennem a Műanyag égbolt kapcsán. Nem ártott volna egy fokkal feszesebbre vágni, illetve bizonyos ötleteket mélyíteni vagy kihagyni, mert így nem minden elemében válik kohe­renssé az összkép. Ugyanakkor örülök, hogy készült egy ilyen film itthon, mert hiába inog meg egyes elemeiben, ha tele van kreativitással, képi világa lenyűgöző, és a megtekintése után is beszédtémát szolgáltat a fejünkbe elültetett gondolatcsírákkal. Ha pedig ezekből a csírákból fák nőnek, akkor már megérte a belefektetett energiát.