A sors odavezet, ahova a véletlen nem visz

A Budapesten született festővel, szobrászművésszel a gyulakeszi Csigó Malomban ismerkedhettek meg az érdeklődők az idei nyáron, amikor az Olaszországban általa létrehozott Villa Biener művésztelepet és az ott alkotó művészeket bemutatta a közönségnek. Judit édesapja, Török István műgyűjtő a magyar impresszionizmus és avantgard festészet kincseit őrizte Budapesten. A kislány Judit nem volt a legjobb tanuló a budapesti iskolában, délutánonként legszívesebben játszott, csavargott, nézelődött, rajzolt, festett. Figyelte és reprodukálta az arcokat, izgatta a vonásokra rajzolt lélek. Nagy örömmel tanult nyelveket.  

- Már 14 évesen aktokat rajzoltam, mert a művészi készséggel születni kell. Szerintem csak részben lehet megtanulni, legfeljebb a technikát, de hogy valaki művészi szemmel lásson, arra születni kell. A gimnáziumi évek után édesapám kívánságára mentem orvosi egyetemre. Sosem akartam orvos lenni, de ha a papa így gondolta, akkor abban az időben így kellett lennie. Az egyetemi évek alatt megismerkedtem egy olasz fiúval, aki gyönyörűen szavalt és amikor megkérte a kezem, igent mondtam. Olaszországba költöztünk, ott fejeztem be az egyetemi tanulmányaimat, csak azért, hogy ne legyen igaza apámnak. Ugyanis ő azt mondta, hogy majd odaállít a férjem a sparhelt elé, szülök három-négy gyereket és vége a karrieremnek. Hogy ez ne legyen így, befejeztem az egyetemet, majd dolgozni kezdtem. Tudtam a kötelességemet, mert arra neveltek, de már az egyetem alatt művészként dolgoztam, festettem. Kiállítottam, riportokat készítettem a legnagyobb olasz művészekkel, így kerültem be a művészeti életbe, ami nagy vágyam volt - beszél Judit a kezdetekről. Állítja, hogy a művészet olyan, mint a lélegzetvétel. A művész nem tud a nélkül élni, amit szeret, amihez vonzódik, amivel átkölti a valóságot. - A szüleim között gyakran volt nézeteltérés, a légkör nem volt mindig kiegyensúlyozott otthon. De aki a művészetbe menekül, az mindenen túlteszi magát, nem érdekli, hogy mi történik a külvilágban. Az volt a szerencsém, hogy én erre születtem. Annak ellenére, hogy orvosként praktizáltam, alkottam is. Nem okozott ez gondot, mert rossz alvó voltam, a nap 16-18 órájában mindig csinálnom kellett valamit. Orvosként folyamatosan képeztem magam, és közben megszületett a fiúnk. A házimunkában volt segítségem és a férjem megtanult főzni, az szintén sokat jelentett. De a háromezer betegem rengeteg feladatot adott. Előfordult, hogy szüléseket vezettem le otthon, vagy kisebb műtétek vártak rám. Tizenegy évig bírtam csinálni, aztán úgy döntöttem, hogy változtatok. Igazságügyi orvosszakértő lettem. A fizetésem a felére csökkent, de kétszer annyi szabadidőm lett és mindet a művészetnek szentelhettem. Festettem, szobrászkodtam. Minden érdekelt. A művészeten belül kipróbáltam mindent a kerámiától kezdve a szobrászatig. Dolgoztam például kompozittal, amelyből a hajókat építik. Később mozaikozni kezdtem, de az sem volt véletlen, ahogy semmi sem az az életben. A sors pedig odavezet, ahova a véletlen már nem visz el - mondja számára magától értetődően Judit. 

Aztán részletesen elmagyarázza, mire gondol. Édesapja halálát követően a Ligur tengerpart kis falva, Cipressa fölött fedezett fel későbbi férjével, a szintén művész és pszichológus Carlo Maglittoval egy elhagyott olajfa ligetet. Megvásárolták, hogy ott művésztelepet hozzanak létre. - A villa egy hegyi kunyhóra emlékeztetett. A háromezer négyzetméternyi meredek hegyoldali területet felújítottuk, ösvényeket alakítottunk ki, három éven át építkeztünk. Terecskék készültek a színházi előadásoknak, kiállításoknak, galéria a koncerteknek, játszótér és medence a gyerekeknek - mondja Judit. A villán belül és a kertben egyaránt ábrázolta alkotásaival a művész-lány katartikus útját, amely az apai szigor terheit a kreativitás és az emlékezés megújult és termékeny ajándékává változtatta. A villában az eltelt évek alatt sok művész alkotott, benépesült a park szobrokkal. Mind ott gyűltek egybe a Nyugat-liguriai riviéra egy kicsiny szegletében, ahol a kreativitás határtalan. Judit képileg szürreális és álomszerű világa itt együtt él és burjánzik Carlo anyagi és csírázó formáival, Saskia Van der Made lényegiségének szentelt márványaival, Adriano Leverone és Stefano Bombardieri alkotásaival, Márkus Péter kalligrafikus és légies struktúráival, valamint számos más olasz, magyar, német, koreai, lengyel, holland, francia, osztrák, izraeli és egyéb szerző munkáival. 

- Színi előadások, performanszok voltak már akkor is nálunk, de látgató nem jött. Akkoriban az Új művészet című lapnak írtam cikket egy művész házaspár toszkán szoborparkjáról. Az alkotásokat a házigazdák kirakták mozaik csempékkel. Amikor megláttam, elállt a lélegzetem, olyan gyönyörű volt. Rengetegen jártak oda. Rájöttem, hogy ezt kell tennünk nekünk is és látogatott lesz a parkunk. Hatvanegy éves voltam, de azt mondtam, hogy sosem késő semmi. Elkezdtem mozaikozni. Így születtek a mozaik ösvények, mozaik padok, mozaik falak, szobrok – mondta Judit. 

Jól tudja, hogy sokan a barcelonai Güell parkhoz vélik hasonlatosnak a Villa Bienert. Csakhogy Gaudi nem szobrokat, hanem épületeket mozaikozott. 

- Sok blogger adta hírül a villa létezését, a követőik sorra érkeznek hozzánk. Havonta többszáz látogatónk volt tavaly és idén is. Ez ilyen kis helyen nagy dolog. A belépődíj hozzájárul a kert rendben tartásának költségeihez. Pozsgás növényekkel van tele a sok terasz, hiszen egész nyáron csupán két centiméternyi eső esett csak, de sok citrus és füge is van. A vendégek szeretik a kertet, nem is gondolnák, hogy egy elhanyagolt olajligetből alakítottuk át immár húsz éve. A sok évnyi erőfeszítésnek van eredménye, aki látja, azt mondja, hogy a helynek lelke van. Ez a mi lelkünk – vallja Judit. Magyarországgal ma is szoros kapcsolatot ápol, bár a szülei, rokonai már nem élnek, de barátaihoz visszalátogat és iskolatársaival összejönnek néha. Évekkel ezelőtt egy madridi művészeti vásáron magyar galériásokkal találkozott. Egyikük vitte magával a Badacsonytomajon élő Gábor Áron és Heller Zsuzsa művész házaspárt. Judit újságíróként érkezett oda, a két művésszel pedig máig tartó barátságot kötött. Amint több más magyar alkotóval ugyancsak szoros barátságot ápol. 

Még most is tervez, a villában folyamatosan zajlik az élet. Az év eleji Látszatok című workshopon három hónapon át 13 alkotó dolgozott. 

A villában a szeptemberi színházi előadások meghosszabbítják a szezont, a galériában telente koncerteket tartanak. 

A Villa Biener egy megvalósuló álom, folyamatosan alakuló vágy, kézzelfogható utópia, ahol a természet egyesül az alkotóerővel. Valóságos mesekert, amely ma már rendkívül látogatott hely. Aki egyszer oda érkezik, visszavágyik és visszatér. Az olajfa zöldjének megannyi árnyalata együtt él a szobrok elandalító tüneményével és a mozaikok tarka szerpentinjeivel. Judit és Carlo révbe ért.