A Szent György-hegyet is megmássza Kisapáti fáradhatatlan, 96 éves festője

A nyári, immár második helyi kiállítása ezúttal is nagy sikert aratott, mindenki ámul az idős festő energiáján, tehetségén, optimizmusán. Pillanatnyilag egy ideggyulladás miatt ugyan nehezen mozog, de egyre javul a járása és amint lehet, újra felkerekedik, hogy a falu környékén, kint a természetben fessen. Vallja, hogy számára ez egyáltalán nem fárasztó, örömmel sétál fel akár a Szent György-hegyre, hogy a bazaltorgonákat megörökítse. 

Pillanatnyilag is egy ilyen képen dolgozik, de egyelőre csak az otthon nyugalmában. A hűvös, világos veranda falát saját tájképei, színes csendéletei díszítik, mind árulkodik vidám alaptermészetéről és a virágok szeretetéről. Akár a szigligeti csonka tornyot festi, akár a Gulács-hegyet, a kép előteréből sosem hiányozhatnak a színes virágok. Mintha csak egy virágoskertből tekintene a vidékre. A verandán már a téli hideg elől bemenekített muskátlik hozzák idei utolsó virágaikat, a klívia méregzöld levelei közül hamarosan kibújnak a bimbók, minden évben szép virágokkal hálálják meg a növények a gondoskodást.  Az udvaron a folyton érő eper piroslik most is a cserepekben. A fű kaszálásához már segítség kell, de a munka dandárját még a házigazda végzi, fáradhatatlanul. Pihenés képpen pedig fest, de csakis olajjal. Elég régóta így van ez már – mondja és beavat élete történetébe.

1950-ben még a vendéglátóiparban dolgozott Balatonföldváron, majd amikor a katonaként a zalai dombságot járta, megragadta a gyönyörű táj látványa a naplementében. Vallja, hogy akkor kapott rá a festésre, akkor érezte először azt, hogy amit lát, azt meg kell örökítenie. Festett ő korábban is csakhogy egészen másként és mást. A Somogy vármegyei mezőgazdasági gépjavító vállalatnál dolgozott festőként, és a Somogy Megyei Élelmiszer Vállalatnál az élelmiszerboltok hűtőit tartotta karban, festette, ha kellett.

Aztán Szekeres Emil festőművész kaposvári rajziskolájába iratkozott be. Ott az akvarellel is próbálkozott, de az nem ment, hát maradt az olajnál. Völgyi Dezső művésztanárnál a festészettel ismerkedett, amíg az akkori művelődési osztály vezetője nem kifogásolta, hogy a képei nem jellemzik a szocialista festészeti kultúrát, nem elég drámaiak. Ő már akkor is a világos színeket kedvelte, az volt a célja, hogy a képeken éljenek a színek. Nem bánta sz sem, hogy azzal csúfolták, hogy Csontvárynak képzeli magát. 

Amikor Siófokon dolgozva megismerkedett Győri László festővel, megfogadta a tanácsát és a tájképfestészet felé fordult. Tőle tanulta meg azt is, hogy a tájkép festésnél legfontosabb, hogy a horizontra, az arányosságra, a pontosságra és a színvilágra figyeljen. Mestervizsgát tett, vállalkozó volt nyugdíjazásáig, és 1988-ban egy káptalantóti örökség ingatlan miatt Kisapátiba költözött a családjával. Az elhanyagolt tóti területet rendbe tette, gazdálkodott. Két gyermeket nevelt fel feleségével, ma már négy unoka és négy dédunoka visz örömöt az életébe. Sajnos felesége már nem lehet vele, több, mint 20 éve egyedül él Kisapátiban. Amikor csak tud, most is dolgozik, hiszen soha életében nem unatkozott. Mindig tevékeny, szorgalmas ember volt. 

Örül, ha eljut egy-egy kiállításra, igyekszik tanulni a látottakból és ma sem enged abból, hogy a legapróbb részletekig megörökítse a környék szépségeit. Képein érzhető az impresszionisták hatása, ugyanakkor élethű a ránk mosolygó paradicsom, a meggy, plasztikusnak tűnik a vadvirág csokros csendélet. A 96. évet betöltve is mindig mosolyog, optimista, tele van tervekkel. Azt mondja, amint rendbejön a lába, bejárja Kisapáti vidékét és megfesti a szebbnél szebb hegyeket, lankákat. Amilyen változatos a táj, kétségtelen, hogy sok dolga lesz és ez így van rendjén.