Lélektükröző pasztellek és vízfestmények: kiállítás a Pannon Egyetemen

Technikai értelemben sem nagyon találni rajtuk fogást, igaz, alkotójuk maga mondja el, hogy a sötét tónus nem valamiféle hangulatkivetülés, hanem pusztán egy szakmai malőr: a kelleténél egy kicsit több a festéken a konzerváló anyag. Nem baj. Sőt, ez a keresetlen őszinteség egy további vetülettel gazdagítja a Bakony és a Balaton-felvidék ismert és kevésbé ismert nevezetességeit, többek között a somlói várat, a nagyvázsonyi pálos kolostor romjait, a zirci ciszterci apátságot, az egyik tési szélmalmot, a tihanyi Csúcs-hegy szikláit és a Cuha-szurdokot ábrázoló képeket. 

A badacsonyi képen a főszereplő a pipacs, a vadvirágok királynője, amely élénkpiros színével csak addig hirdeti diadalmasan az életet, ameddig le nem szakítják. Tegyék bármily drága vázába, természetes élőhelyét elhagyva lehullajtja gyorsan fonnyadó szirmait. Valahogy mi is így vagyunk ezzel, nem? Lehet bármilyen szép egy tó, egy csipkés ormú hegy vagy a kék ezernyi árnyalatában játszó tenger, mégsem mond annyit, mint mondjuk egy fasor. Ildikónak például az, amelyik a Kab-hegyi kilátó felé vezető utat szegélyezi. Mondja: életének nehéz szakaszában nyújtott neki vigaszt, amikor a kisfiával arra kirándult. A festményen át is szüremlik az a megrendültség, amit akkor érzünk, amint Isten nagy szomorúságunkban vigasztalóan a vállunkra teszi a kezét. Emberi alak nincs a festményeken; a szemlélő magát helyezheti az adott helyre, felidézve az egykori magányos séták, vidám családi kirándulások emlékét.

A veszprémi akvarellek – már csak technikájuknál fogva is – kiragyognak a derűjükkel. Pedig egy részük a letűnt várost ábrázolja, többek között azt a házat, ahol Ildikó nagyapja működtette sok-sok éven át úriszabó-műhelyét. De ezt sem szomorúan említi meg, csak mint személyes vonatkozást. Ami megtörtént, azon keseregni felesleges. Érik az embert veszteségek és sérülések. Ildikó szerint az utóbbiaktól nem szabad félni. Csak nézzünk körül: ott vannak körülöttünk a fantasztikus helyek, az emberek. A családtagjaink, a barátaink, a munkatársaink. Majd begyógyulnak azok a sebek. Ildikó szájából egyáltalán nem érződik ez közhelyesnek. A megnyitó végén egy kislánnyal a karján beszélget régi kedves ismerősével. Ez a kép kísér bennünket, amint átvágunk a múzeum előtti, teljesen megújult, gyönyörű téren.