Keserédes mese felnőtteknek (képgaléria)

Sokakban akkor tudatosult, hogy milyen későre jár, amikor a ruhatárnál sorban állva bekapcsolták a mobiltelefonjukat. Gyorsan elszállt az a három óra, na. Aki ismeri a nem éppen ijedős természetű Mészáros Árpád Zsolt pályafutását, már előre sejthette, hogy valami rendkívüliben lesz része. Persze önmagáért beszél a színlap is. Meg a tény, hogy a Boldogság évada egyik fénypontjának szánt operett nagyszínpadi bemutatójára így, az év végén, az ünnepek előestéjén kerül sor.

Ez nem is csoda, mivel az enerváltság és a túlcsorduló életkedv szélsőségei között csapongó Fin de siècle az operett születésekor, 1914-ben fordult tragédiába. A veszprémi Csárdáskirálynő pazar látványvilágán keresztül nagyszerűen átjön az 1880-as évek elejétől az első világháború kitöréséig tartó korszak életérzése. Libor Katalin jelmezei – amelyek közül néhány a magyar szecesszió kiemelkedő textilművésze, Lesznai Anna gobelinjeinek és hímzéseinek a látványvilágát idézi – és Bátonyi György ötletes, a modern technikát bátran, de kellő mértéktartással alkalmazó díszletei tökéletes összhangban vannak egymással. Sokkal többről van itt szó, mint a történetet és a színészi játékot hitelesíteni hivatott kellékekről.

Ilyen kényszeredett praktikákra különben se lenne szükség, mert a művészek valósággal lubickolnak a szerepükben. Mindenkiből – de tényleg mindenkiből – sugárzik a játék öröme. Sáfár Mónika briliáns módon alakítja a magát Cilikéből, az orfeumi sanzonettből némi kompromisszum árán a bécsi társasági élet krémjébe önmenedzselt Cecíliát, aki nagyasszonyias színpadiassága mögül ki-kikacsint egykori pesti lumptársaira, a Feriből Feri bácsivá őszült (Szeles József) dzsentrire, annak idején odahagyott szerelmére, illetve Miska főpincérre (Kőrösi Csaba). 

Nem csoda, ha Feri bácsi és Miska akkor is Cilikéről, a régi Csárdáskirálynőről álmodoznak, amikor már ott az új, tehetséges és gyönyörű Sylvia (Szederjesi Teodóra), akit szinte lányukként féltve rajonganak körül, és akiért ugyanúgy megtennének mindent, mint anno Cilikéért. Kell is a lelki támogatás, ugyanis Edvin herceg (Kádár Szabolcs János) – legalábbis kezdetben – kissé bizonytalan, hogy Sylviát vagy a családi hírnevet válassza-e. 

Amint épp túlcsordulna a dráma, mintegy oldásképpen megjelenik Bóni gróf. Hálás szerep ez, viszont szűk mezsgyén kell egyensúlyoznia rendezőnek-színésznek, hogy a jópofaság ne forduljon át erőltetett jópofáskodásba. Itt ilyesminek nyoma sincs, mert Keller Márton tökéletesen beleéli magát a szerepbe, boldogan és felszabadultan játszik. Olyannyira, hogy még e parádés karakterkavalkádban is ünnepszámba megy feltűnése. Ez a helyzet Cecília negyedik férjurának, Leopold Máriának a megjelenésekor is. Cservenák Vilmos olyat alakít a tökkelütött herceg szerepében, hogy a fal adja a másikat. Bravúros, árnyalt játékával zseniálisan hozza elő a szerepben rejlő tragikomikumot. Ferdinánd főherceg (Keresztes Gábor) is eléggé defektes, de nála enyhítő körülményként nem hozható fel az esendőség. Röhejes öreg bakkecske. Noha a Csárdáskirálynő talán legszeretetreméltóbb, legtisztább figurája Stázié, megformálása egyáltalán nem egyszerű, hiszen itt is vékony a jég. Az energikus Hirschl Laura azonban olyan könnyedén és bájosan siklik rajta, hogy egy hajszálnyi rianás se támad a nyomán.

Az egyik a soha közönségessé nem váló humor, amely az első perctől az utolsóig jellemzi az előadást, amely tekintélyes terjedelme ellenére egy pillanatra sem ül le. A másik az öncélú, a darabot mindenáron további jelentésréteggel felruházni kívánó művészieskedés hiánya. A harmadik, hogy tapscsapdába csalási szándékkal nem erőszakol rá a darabra aktuálpolitikai kiszólásokat. Ezt azért nagyon fontos megemlíteni, mert erős karikírozó jellege okán a Csárdáskirálynő mindig is csábított az ilyesmire. Tanulsága enélkül is bőven van. Nem hamar lejáró szavatossági idejű, hanem örök érvényű. Amelyet majd levon magának a felnőttnek tekintett néző.