Örök röplabdabarátság

2023.11.28. 14:00

Megmutatták, hogy valaha nem akármilyen gárdájuk volt

Az idő múlását ők sem tudták megállítani: férjek és édesapák lettek, akik ha találkoznak, olyanok, mint egy nagy család. A röplabda fűz köréjük szoros köteléket. A hozzájuk „csapódott” fiatalokat is ideszámítva 43 év az átlagéletkoruk, de fittyet hánynak erre, mivel a sportáguk még mindig sokat jelent nekik. A Veszprémi RC egykoron Extra Ligában vitézkedett, és 2011-ben szélnek eresztett öregfiúinál már nem tétre megy a játék, inkább szórakozásból állnak össze, igaz, a Magyar Kupában nemrég újra elindultak. És lehet, hogy nem ez volt az utolsó dobásuk…

Király Ferenc
A győzelem ma is fontos számukra, legyen ez csak egy edzőmeccs, mert mint mondják: aki szeret veszíteni, az ne menjen el sportolni
Fotó: Király Ferenc

A VRC már nem az az országos hírű (nevelő)műhely, amely évtizedekkel ezelőtt volt, ám a napjainkban működő egyesület házelejét sem érheti szó, mert korosztályos csapatokat tömörít, ahol ügyes diákok bontogatják a szárnyaikat. A 13 éves fiúk a másodosztályú honi bajnokság Dunszt Ferenc csoportjában (edző: Sári Kálmán), míg a négy évvel idősebbek a harmadosztály Buzek László csoportjában (e.: Kenyeres Benedek) iparkodnak. Két lánykörük a harmadik vonalban érdekelt, a 13 évesek az Őryné Mérő Nóra csoportban (e.: Pető Panna), a 15 évesek pedig a dr. Kotsis Attiláné csoportban (e.: Fenyvesi Norbert). Ők még nincsenek azon a szinten, ahol az öregfiúk hajdanán állomásoztak, akik ilyenformán magasra tették az utódok előtt a lécet.

Szerda este, Nemesvámos. A tornaterembe egymás után érkeznek a főszereplők, miként előzetesen egyeztettünk, jóval a tréningjük előtt, hogy közösen festhessünk képet róluk. A minap a településen fogadták a felnőtt és utánpótlás válogatottakat foglalkoztató MÁV Előre Foxconnt. Az Extra Ligában szereplő, ott tavasszal ezüstérmet szerzett székesfehérváriak az izgalmas MK-derbin nem könnyen kerekedtek föléjük, a nézők tehát jól szórakoztak. A házigazdák mintha meg akarták volna mutatni, hogy valamikor nem akármilyen gárdájuk volt, hogy a tehetség olyan dolog, ami nem képes megkopni. Fiatalabbak persze ők sem lettek, de a játékszeretetük, az összetartozásuk és a barátságuk az évek múlásával még jobban elmélyült.

Az egykoron Horváth Szabolcs, Németh Ervin, Klausz Csaba, Katona Péter, Urbauer Attila, Marton Dezső, Veisz Péter, Jánosik Gergely, Seck György, Németh László, Balta Krisztián és Kemény Róbert nevével fémjelzett kollektíva tagjai örömmel üdvözölnek. Mindegyiküket rögvest felismerem, pedig van, akit másfél évtizede nem láttam. Mappákba ragasztott korabeli újságcikkeket nézegetünk, mindnyájan jó érzéssel gondolnak vissza azokra az időkre. Valójában nem is tudjuk, hol kezdjük a beszélgetésünket, ezért javaslom, hogy vágjunk egyből a közepébe, és az apró puzzledarabokból lassan összerakhatjuk a teljes képet. A legmagasabb hazai sorozatban indult egylet tizenkét éve került nehéz helyzetbe, mikor a serdülő együttesük nem utazott el az országos döntőre, noha arra kivívta a részvételi jogot. A Magyar Röplabda Szövetség nem törődött a beadványaikkal, a nem túl rózsás anyagi helyzetükkel, az addigi eredményeiket törölve az NB II-be száműzte őket. A sportolók nem vállalták az alacsonyabb osztályú szereplést, inkább elköszöntek egymástól, a sportágtól, amit gyermekkoruk óta űztek. Nem várták meg a teljes ellehetetlenülést, szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Az addig is amatőr spílerek közül többen külföldre mentek dolgozni, mások itthon próbáltak szerencsét alkalmazottként, vállalkozóként. Öt-hat éve ismét összefutottak, leültek egy ital mellett beszélgetni, aztán megegyeztek abban, hogy teendőik mellett újra elkezdenek röplabdázni. Képtelenek voltak egymásnak, a sportágnak nemet mondani. Azóta Nemesvámos a főhadiszállásuk, ahol hetente, alkalmanként úgy egy tucatnyian gyakorolnak. A klub be-, pontosabban visszafogadta őket. Büszkék arra, hogy eljutottak idáig, hogy időről-időre együtt vannak. A VRC-t örökre a szívükbe zárták, nem is csoda, akkoriban ugyanis remek közösséget alkottak. Ma is szeretettel fogadják egymást, ha kell, zrikálják is a másikat. Ám legszívesebben nosztalgiáznak, miként teszik azt a társaságomban is, a megsárgult írások láttán. Napokig tudnának sztorizgatni, némelyik történetet már vagy százszor felidézték, azonban ma is derülnek rajta. „Azok voltak az igazán szép idők” – tör elő egyikükből. A jóra előszeretettel emlékeznek, a rosszat pedig már rég elfeledték. Megemlékeznek a régi sikereikről, azokról, akik már nem lehetnek velük, „Cinesről”, „Uborkáról”, vagy a helyi sportág alapítójáról, Háli Józsefről. Azóta mindnyájan kiszálltak a versenyszerű játékból, lapjaikat kiterítették az asztalra. Idősebbek és bölcsebbek lettek, ám a győzelmek és a történetek összekötik őket. Ráadásul úgy érzik, tartoznak annyival a sportágnak, hogy ha amatőr szinten, a maguk szórakoztatására is, de röplabdázzanak.

A játék iránti rajongásuk öreg fejjel sem múlt el, igazolják, hogy ebből nem lehet csak úgy kinőni. Noha telnek az évek, jönnek a gyerekek, ott a család, a munka, ám a röplabda nekik igenis jelentett, és jelent ma is valamit. Amit úgy tűnik, sosem adnak fel. Pedig, ha reggelente belenéznek a tükörbe, nem ritkán őszülni készülő férfiak néznek vissza rájuk. Viszont nem érzik magukat annyinak, és talán nem is festenek annyinak. Néha itt fáj nekik, aztán meg ott, de azt vallják, addig jó, míg fáj valahol. A bemelegítéseik már nem is annyira a pályán, mint inkább az öltözőben zajlanak, különböző krémekkel igyekeznek megvédeni magukat a testi megpróbáltatásoktól, ám csodát azok sem tudnak tenni. Már nem olyan fittek, mint anno, a parketten még sem keresnek kifogásokat: nem adnak felmentést maguknak a röplabda alól. A mozdulataik persze lassabbak lettek, az állóképességük sem a régi, ám az ütéseik még mindig pontosak és a helyezkedésüket sem érheti különösebb kritika. Látom, nem csak szeretnek, „vénülve” is tudnak röplabdázni.

Fotó: Király Ferenc

A győzelem ma is fontos számukra, legyen ez csak egy edzőmeccs, mert mint mondják: aki szeret veszíteni, az ne menjen el sportolni. Már nem tétre megy náluk a játék, ám a baráti társaságukból nem kopott ki a versenyszellem. Időről időre felsejlik bennük, hogy megmérettetik magukat az NB II-ben, de a család miatt, az utazások és szabadidő híján rendre elhessegetik maguktól a gondolatot. Ám ki tudja, lehet, hogy jövőre ismét találkozhatunk a nevükkel a hazai pontvadászatban. Egy biztos, „nem férnek a bőrükbe”, mivel december 16-án az egykori nagy riválisukat, a dágiakat látják majd vendégül.

Mint a VRC-s öregfiúk példája mutatja, a sikerek mulandók, a barátság ellenben örök. Örülnek is annak, hogy jó társaságot alkotnak, amely „vén fejjel” is tovább gyarapítja az élményeit.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában