Jó játékosokat nevelt a sportágnak

2024.05.15. 17:00

A kispadon is megmaradt labdarúgónak

A foci már végig kíséri az életét: a labda fiatalon is lételeme volt, és most, 86 évesen – a televízión keresztül – is követi a futballvilág rezdüléseit.

Király Ferenc

A vármegyeszékhelyünkön élő, az NB I-ben hajdanán góllal debütált Gazsó Illés sosem tett semmit megszokásból, mert mindig benne volt a bizonyítási vágy. Így volt ez a salakos pályán, majd a zöld gyepen, aztán a kispadon ülve is, ahol megmaradt valahol labdarúgónak. A két gyermekkel és négy unokával büszkélkedő egykori sportembert mindenütt szókimondó egyéniségként ismerték, aki pezsgést hozott csapatai mindennapjaiba.

A korábbi kitűnő futballista és edző Gazsó Illés fiával, Csabával
A korábbi kitűnő futballista és edző Gazsó Illés fiával, Csabával
Fotó: Király Ferenc

Eddigi életének hét évtizedét töltötte ki a labdarúgás, és bárhol járt, lépéseit rendre a sportág iránti olthatatlan szeretet jellemezte. Volt a csúcson, de hovatovább a hadak útját is megjárta. Sokan köszönhetik neki, hogy focisták lettek: számos dolgot tanultak tőle, szinte második apjuknak tartották. Egy ideje visszavonultan él a párjával társasházi otthonukban, ahol szépen megterített asztallal vár. Mivel rég’ láttam, nyomban a hogyléte felől érdeklődöm. – Jó alvó vagyok, s mert esténként időben lefekszem, reggelente általában korán kelek. A focinak tudható be, hogy van egyfajta napi rutinom, de már csak olyan öregurasan vagyok. Egy éve még sportolgattam, tornáztam a házunk előtt, korábban sakkoztam a barátokkal, és még az öregfiúkkal is összejártunk, ám a koronavírus-járvány lelkileg nagyon megviselt, azóta ritkán mozdulok ki itthonról. Igen, nehezen viselem, hogy megöregedtem. Néha visszatekerem az idő kerekét, olyankor régi filmeket nézek és kabarékat hallgatok, imádtam Kabost és Hofit is – mosolyodik el, aztán megjegyzi: azért az NB I-es futballcsatákat is megnézi, és mily’ érdekes, amíg régen az Újpestnek szorított, ma inkább már a Fradinak.

Vendéglátóm olyan korban nőtt fel, mikor a pályákon hemzsegtek a jobbnál jobb futballisták, nem csoda, hogy fiatalon mindenki focista akart lenni. Békés megyei, újkígyósi gyerekként neki is a labda volt a mindene, reggeltől estig rugdalta a rongyból készült játszóeszközét. Először csak a házuk tetejére, majd az onnan legurult labdát hol jobbal, hol ballal lőtte vissza. Később persze társai is lettek az udvaron, aztán az iskolai pályán. A szabadkígyósi mezőgazdasági technikumban lett igazolt spíler, az akkori gárdájuk – ahol csatárként és irányító középpályásként is számítottak rá – a megyei első osztályban vitézkedett. Katona idejét az ötvenes évek végén a Budapesti Honvédban töltötte, igaz, Bozsik „Cucuékkal csak” edzéseken találkozott. A robbanékony, jól cselező játékos a leszerelése után az NB III-as Békéscsabai MÁV-hoz került, és 1962-ben onnan igazolta le az élvonalbeli Debreceni VSC. – Miután megfeleltem a próbajátékon, papíron a vasúttársaság alkalmazottja lettem, vagyis inkább fizetett sportoló. Huszonnégy évesen Újpesten mutatkoztam be, ráadásul – egy lövőcsel után az ellenkező sarokba helyezve – gólt is lőttem a Megyeri úton, ahol kettő–kettes döntetlent értünk el a sztárok sorát felvonultató hazaiak ellen. A bajnokit közvetítő Szepesi György azt mondta a rádiós bejelentkezésekor, hogy a jövőben hallunk még rólam. De arra alighanem ő sem gondolt, hogy a következő fordulóban, a tévé által is közvetített, szintén a csillagok sorával felálló FTC kapujába is betalálok – egy érintés nélküli szögletből. Ez a párharc is kettő–kettővel zárult – emlékezik vissza, majd elárulja: később az NB III-as szolnokiakhoz került, de közben, 1965-ben a későbbi feleségét is megismerte. Az NB I-ben két szezont lehúzott sportolót a Veszprémi Vegyész csábította el a királynék városába, ahol 1967-ben megszületett a lányuk, Csilla, míg két év múlva a fiúk, a később ugyancsak labdarúgónak állt Csaba. Addig nem sokat tudott a veszprémiekről, akikkel az NB II-ben szerepelt, előbb a Vegyész, majd az 1970-es egyesülést követően a BVTC színeiben. A Pápa és a Balatonfűzfő elleni megyei rangadóikra négy-ötezren jártak ki, igaz, olyan remek képességű játékosokkal kergette a labdát, mint Balogh Károly, Zwicker Tamás, Mészöly Imre, Egyházi Tibor, Kiss János, Légrádi József és Mikolasek Péter. Közben állást kapott a MÁFKI-ban, de ott már az elején megkérték arra, hogy ha lehet, akkor ne nyúljon semmihez. A gólerős támadó 1973-ban vonult vissza az aktív labdarúgástól, de a stoplisát nem akasztotta végleg szegre, hiszen a városi kispályás bajnokságban még az ötödik iksz után is gyakran megmutatta, hogy mire képes a labdával.

Tehetségére és ambíciójára jellemző, hogy már fiatalon rábízták csapatok irányítását: játékos karrierje befejezése után a sportágban maradt, s trénernek állt. Az edzői sorsokat látva, elsősorban gyerekekkel akart foglalkozni. – Először a veszprémi klub serdülő hármas alakulatát kaptam meg, s őket egészen az ifjúsági egyig vittem. Később is velük maradtam, a kollégák pedig küldték hozzám a tehetséges srácokat – adja értésemre. Edzőként lelkesedéssel, szorgalommal és nyitottsággal kereste a tanulási lehetőségeket. Ösztönözte, fejlődésre késztette a tanítványait, amivel mintha azt akarta volna jelezni, hogy az idősebb játékosoknak már megvannak a maga elgondolásai, szokásai, beidegződései, amiken már nehéz változtatni, a fiatalok viszont olyanok, mint a szivacs, mindent magukba szívnak, nem befolyásolja őket a múlt, tanulékonyak, befogadóak, nyitottak az új értelmezésekre. Gazsó Illés nem volt forradalmár, vagy zseni, az álláspontja mindig az volt, hogy nem sztárokra kell építeni, hanem egységes közösségre. Megtanulta, hogy a taktikai formációt kell a játékosokhoz igazítani, és nem pedig fordítva. Az együttesében ezzel együtt nem akárkik pallérozódtak a keze alatt. A Csík Ferenc, Bognár Péter, Gazdag László, Kanyár Zoltán, Csomai József, Glück Ferenc és Jákli Péter nevével fémjelzett BVTC 1980-ban, a magyar-skót válogatott mérkőzés előtt Országos Ifjúsági Kupa döntőt vívott a Népstadionban a Nyíregyházával. Az ellenfél a szünetben kettő–nullára vezetett, ám a bakonyiak három–három után tizenegyesekkel diadalmaskodtak. – Olyanok voltunk, mint egy család, a fiúk mindent elmeséltek nekem, időnként olyan voltam nekik, mintha az apjuk lennék. Rengeteget dolgoztunk, képességeket fejlesztettünk, majd Temesvári Tibor pályaedzője lettem a felnőtt csapatnál. Azt gondolom, hogy leraktuk egy jó társaság alapjait, sokat tettünk azért, hogy az a közösség később feljusson az első vonalba.

Gazsó Illés Veszprém után dolgozott a Várpalotai Bányász SK-nál, a Herendi Porcelán SK-nál, a Veszprémi FC-nél és LC-nél, a Bakonycsernyénél, a Tihanyi Petőfi SE-nél és a Légrádi SC-nél, majd már túl a hetvenen, abbahagyta a szakmai munkát: megszűnt a közvetlen kapcsolata a labdarúgással. Addig mindenütt jól kezelte a játékosait, szót értett velük, igyekezett belőlük a legtöbbet kihozni. Ha kicsit rámenősebb, talán máshol tartana, ám neki az edzőség nem egzisztenciális kérdés volt, a munkában inkább a szakmai érdeklődése, kíváncsisága vezette. Nem csupán szakmai szemmel volt képes nézni dolgokat, tudta, minden nap le kell tenni valamit az asztalra. Egyik csapatához sem mesélni érkezett, hanem keményen dolgozni – ha kellett, játékrendszereket kitalálni. Nála lehetett rosszul játszani, azért nem haragudott, mert tisztában volt azzal, hogy a sportoló nem gép, ugyanakkor ki nem állhatta, ha az övéi meccs közben pihennek. Miután ambiciózus, kihívásokat kereső szakvezetőként sikerült megnyernie a munkavállalóikat, mindenhol példamutató egységet alakított ki. Nem csak az aktuális játékrendszert tanította meg nekik, hanem, hogy legyen önbizalmuk, így ha kellett, megszabadította őket a vereségtől való félelmüktől is.

– Ha tehetném, ma is mindent ugyanígy csinálnék, még a hibákat is. Hiszen a hobbim volt a munkám. Már csak megfigyelője vagyok a magyar labdarúgásnak, ami mintha az eddiginél jobb utakon járna, jó is lenne még megélni néhány szép eredményt. Nem szakadtam hát el a focitól, véleményem még van, ha arra sokan nem is kíváncsiak – teszi hozzá a mai magyar fociból főként a látványosságot, az állandóságot és a saját nevelésű játékosokat hiányoló Gazsó Illés, aki remek futballista volt, de alighanem edzőként teljesedett ki igazán: jó játékosokat nevelt a sportágnak. Sikereinek titka a megalkuvás nélküli győzni akarásban, a szenvedélyességben és a munkában leledzett.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!