Földi és égi világ között félúton

FéJremt a Vodku v Glot- ku zenekar pillanatok alatt, bárhol lépjenek is föl. A közönség az első percek után nézi csak meg jól a társaságot, kik is varázsolták el. Meglepődve tapasztalja, hogy az egyik meghatározó hangszer, a klarét egy törékeny, fiatal lány kezében táncol. Másfél órán át fújja - ami nem kis fizikai teljesítmény is. Az elő- adás után aztán kiderül, ehhez hegyet mászik a hangszer gazdája, méghozzá igaziakat, sok ezer méternél alább nem adja. Van hol edzeni tüdejét.- No meg a lelkem is. Ha fölérsz a csúcsra és kitárul a világ, úgy érzed, ég és föld között lebegsz, két világ határát súrolod: a földit csaknem elhagytad, az istenibe bepillanthatsz - árulja el Nedeczky Júlia a titkot, amiért belépett a hegymászók közé.

- Maradjunk egyelőre még a zenénél. Amerikában talán megérteném, hogy férfiasnak számító hangszert választ egy lány, nálunk azonban ennek nincsenek hagyományai.

- A zene mindig vonzott, tanultam is, természetesen végigjártam a zeneiskolások szokásos rendjét, furulya, zongora, aztán egyszer csak kikötöttem a klarinétnál. Amikor először belefújtam, úgy éreztem, mindig is erre vágytam. Találtam egy nagyszerű tanárt, szorgalmasan gyakoroltam, élveztem, micsoda ritmusokat csalogatok elő. Barátaimtól hallottam az odesszai kocsmazenét játszó bandáról, és elmentünk a Vodku v Glotku együttes koncertjére. Beleszerettem ebbe a muzsikába, ott lógtam minden koncertjükön. Három éve hívtak, mert helyettesíteni kellett valakit, és ott ragadtam. Fantasztikus a csapat, egymásért sok mindenre képesek, valahogy úgy, mint a hegymászók. Élvezem a zenét, örülök, hogy a közönségnek egyre inkább tetszik, amit csinálunk. Vannak törzshelyeink, ahová visszajárunk, megjelent már CD-nk, a következőt szeptemberben mutatjuk be. Európa sok országát bejártuk, de talán arra vagyok a legbüszkébb, amikor az orosz-magyar kulturális évad keretében Moszkvában léptünk föl, a helyiek majd szétszedték a klubot, ráadásul el sem akarták hinni, hogy nem vagyunk oroszok. Ez a muzsika arra is jó, hogy eloszlassa az előítéleteket. Úgy érzem, a zsidókkal szembeni fenntartás csökken, amikor elkezdik velünk énekelni a dallamokat. A Radnóti Színházban rendszeresen fölléptünk a Cseresznyéskertben, mi alakítottuk a vidéki zsidó zenekart, jó volt látni, ahogy estéről estére tombolt a közönség.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Maradjunk egyelőre még a zenénél. Amerikában talán megérteném, hogy férfiasnak számító hangszert választ egy lány, nálunk azonban ennek nincsenek hagyományai.

- A zene mindig vonzott, tanultam is, természetesen végigjártam a zeneiskolások szokásos rendjét, furulya, zongora, aztán egyszer csak kikötöttem a klarinétnál. Amikor először belefújtam, úgy éreztem, mindig is erre vágytam. Találtam egy nagyszerű tanárt, szorgalmasan gyakoroltam, élveztem, micsoda ritmusokat csalogatok elő. Barátaimtól hallottam az odesszai kocsmazenét játszó bandáról, és elmentünk a Vodku v Glotku együttes koncertjére. Beleszerettem ebbe a muzsikába, ott lógtam minden koncertjükön. Három éve hívtak, mert helyettesíteni kellett valakit, és ott ragadtam. Fantasztikus a csapat, egymásért sok mindenre képesek, valahogy úgy, mint a hegymászók. Élvezem a zenét, örülök, hogy a közönségnek egyre inkább tetszik, amit csinálunk. Vannak törzshelyeink, ahová visszajárunk, megjelent már CD-nk, a következőt szeptemberben mutatjuk be. Európa sok országát bejártuk, de talán arra vagyok a legbüszkébb, amikor az orosz-magyar kulturális évad keretében Moszkvában léptünk föl, a helyiek majd szétszedték a klubot, ráadásul el sem akarták hinni, hogy nem vagyunk oroszok. Ez a muzsika arra is jó, hogy eloszlassa az előítéleteket. Úgy érzem, a zsidókkal szembeni fenntartás csökken, amikor elkezdik velünk énekelni a dallamokat. A Radnóti Színházban rendszeresen fölléptünk a Cseresznyéskertben, mi alakítottuk a vidéki zsidó zenekart, jó volt látni, ahogy estéről estére tombolt a közönség.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Maradjunk egyelőre még a zenénél. Amerikában talán megérteném, hogy férfiasnak számító hangszert választ egy lány, nálunk azonban ennek nincsenek hagyományai.

- A zene mindig vonzott, tanultam is, természetesen végigjártam a zeneiskolások szokásos rendjét, furulya, zongora, aztán egyszer csak kikötöttem a klarinétnál. Amikor először belefújtam, úgy éreztem, mindig is erre vágytam. Találtam egy nagyszerű tanárt, szorgalmasan gyakoroltam, élveztem, micsoda ritmusokat csalogatok elő. Barátaimtól hallottam az odesszai kocsmazenét játszó bandáról, és elmentünk a Vodku v Glotku együttes koncertjére. Beleszerettem ebbe a muzsikába, ott lógtam minden koncertjükön. Három éve hívtak, mert helyettesíteni kellett valakit, és ott ragadtam. Fantasztikus a csapat, egymásért sok mindenre képesek, valahogy úgy, mint a hegymászók. Élvezem a zenét, örülök, hogy a közönségnek egyre inkább tetszik, amit csinálunk. Vannak törzshelyeink, ahová visszajárunk, megjelent már CD-nk, a következőt szeptemberben mutatjuk be. Európa sok országát bejártuk, de talán arra vagyok a legbüszkébb, amikor az orosz-magyar kulturális évad keretében Moszkvában léptünk föl, a helyiek majd szétszedték a klubot, ráadásul el sem akarták hinni, hogy nem vagyunk oroszok. Ez a muzsika arra is jó, hogy eloszlassa az előítéleteket. Úgy érzem, a zsidókkal szembeni fenntartás csökken, amikor elkezdik velünk énekelni a dallamokat. A Radnóti Színházban rendszeresen fölléptünk a Cseresznyéskertben, mi alakítottuk a vidéki zsidó zenekart, jó volt látni, ahogy estéről estére tombolt a közönség.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- A zene mindig vonzott, tanultam is, természetesen végigjártam a zeneiskolások szokásos rendjét, furulya, zongora, aztán egyszer csak kikötöttem a klarinétnál. Amikor először belefújtam, úgy éreztem, mindig is erre vágytam. Találtam egy nagyszerű tanárt, szorgalmasan gyakoroltam, élveztem, micsoda ritmusokat csalogatok elő. Barátaimtól hallottam az odesszai kocsmazenét játszó bandáról, és elmentünk a Vodku v Glotku együttes koncertjére. Beleszerettem ebbe a muzsikába, ott lógtam minden koncertjükön. Három éve hívtak, mert helyettesíteni kellett valakit, és ott ragadtam. Fantasztikus a csapat, egymásért sok mindenre képesek, valahogy úgy, mint a hegymászók. Élvezem a zenét, örülök, hogy a közönségnek egyre inkább tetszik, amit csinálunk. Vannak törzshelyeink, ahová visszajárunk, megjelent már CD-nk, a következőt szeptemberben mutatjuk be. Európa sok országát bejártuk, de talán arra vagyok a legbüszkébb, amikor az orosz-magyar kulturális évad keretében Moszkvában léptünk föl, a helyiek majd szétszedték a klubot, ráadásul el sem akarták hinni, hogy nem vagyunk oroszok. Ez a muzsika arra is jó, hogy eloszlassa az előítéleteket. Úgy érzem, a zsidókkal szembeni fenntartás csökken, amikor elkezdik velünk énekelni a dallamokat. A Radnóti Színházban rendszeresen fölléptünk a Cseresznyéskertben, mi alakítottuk a vidéki zsidó zenekart, jó volt látni, ahogy estéről estére tombolt a közönség.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- A zene mindig vonzott, tanultam is, természetesen végigjártam a zeneiskolások szokásos rendjét, furulya, zongora, aztán egyszer csak kikötöttem a klarinétnál. Amikor először belefújtam, úgy éreztem, mindig is erre vágytam. Találtam egy nagyszerű tanárt, szorgalmasan gyakoroltam, élveztem, micsoda ritmusokat csalogatok elő. Barátaimtól hallottam az odesszai kocsmazenét játszó bandáról, és elmentünk a Vodku v Glotku együttes koncertjére. Beleszerettem ebbe a muzsikába, ott lógtam minden koncertjükön. Három éve hívtak, mert helyettesíteni kellett valakit, és ott ragadtam. Fantasztikus a csapat, egymásért sok mindenre képesek, valahogy úgy, mint a hegymászók. Élvezem a zenét, örülök, hogy a közönségnek egyre inkább tetszik, amit csinálunk. Vannak törzshelyeink, ahová visszajárunk, megjelent már CD-nk, a következőt szeptemberben mutatjuk be. Európa sok országát bejártuk, de talán arra vagyok a legbüszkébb, amikor az orosz-magyar kulturális évad keretében Moszkvában léptünk föl, a helyiek majd szétszedték a klubot, ráadásul el sem akarták hinni, hogy nem vagyunk oroszok. Ez a muzsika arra is jó, hogy eloszlassa az előítéleteket. Úgy érzem, a zsidókkal szembeni fenntartás csökken, amikor elkezdik velünk énekelni a dallamokat. A Radnóti Színházban rendszeresen fölléptünk a Cseresznyéskertben, mi alakítottuk a vidéki zsidó zenekart, jó volt látni, ahogy estéről estére tombolt a közönség.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Eddig a zene, na de a hegymászás?

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Társaságban mesélte egy fiú az élményeit a csúcsokról, a levegő nélküli állapotról, pontosan tudtam, ez kell nekem, erről ábrándoztam gyermekkoromban, amikor szinte minden rajzomról égig érő havas csúcsok néztek vissza. Azonnal jelentkeztem tanfolyamra, megkezdtem a fölkészülést, mert tudtam, nyolcezernél alább nem adom. Hihetetlen boldogságot éreztem, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a hivatásom, amely egy életre szól. Kialakult egy nagyszerű csapat is. Mentünk a Tátrába, az Al- pokba, majd kitalálták a fi- úk, hogy másszuk meg egymás után Európa óriásait, a Grossglocknert, aztán a Mont Blanc-t is. A 3800 méter körüli Glockner - az utolsó két csúcs közti szűk ösvénnyel és a kavargó viharral - jó alapozás volt a következő cél előtt. Az ezer méterrel magasabb Mont Blanc tetején Jú- lia Vajda Jánossal ünnepelt: Mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél... - szavalta örömében a kezében szorongatott papírról. Jöhettek Ázsia csúcsai, öt-, hat-, hétezer méteres ma- gaslatokon járt, majd kö- vetkezett a megfoghatatlan csoda: egy órát töltött el 8035 méteren. Ehhez foghatót csak kevesen élhetnek át.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- A bizonyítási, netán a megfelelési kényszer viszi az embert egyre följebb? Mi ad erőt a továbblépéshez, amikor úgy tűnik, tovább már lehetetlen, itt van a vég?

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- A legfontosabb, hogy tudd, miért akarod megmászni a hegyet - magyarázza Juli. - Sokaknak azért nem sikerül, mert a nehéz helyzetekben elvesztik a motivációjukat. Olyankor csak az viszi tovább az embert, ha elő tudja venni a lelkéből, mi miatt megy fölfelé, és ezért mekkora áldozat- ra képes. Ez nagyon komoly önismereti kurzus. Nálam az ok nagyon egyszerű: én szerelmes vagyok a hegyekbe. Azért akarok felmenni a csúcsra, mert ez az eszköze annak, hogy eggyé válhassak a szerelmem tárgyával. Fontos a folyamat, ami oda vezet, de kell hozzá a csúcs is, hogy az egész kerek legyen, és az ember érezze, több lett azzal a heggyel. 2003-ig nem jutottam nyolcezer méter fölé, noha az volt nekem a legfontosabb. Tudtam magamról, hogy akkor lehetek kiegyensúlyozott ember, ha megmászhatok egy nyolcezres csúcsot. Olyan erők munkáltak bennem, majd szétfeszítettek. Most kicsit megnyugodtam, bennem van a hegy gyönyörűsége, és elmúlt belőlem a türelmetlenség. Más is teret kaphatott az életemben. Pszichológus leszek, az érdekel, miképp képes legyőzni önmagát az ember. Segíteni akarok másokon, ehhez pedig kiváló alap saját élményeim sokasága, így hitelesebbnek érzem, amit mondok.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- És a szerelem? Vége?

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.

- Mehetnék újabb nyolcezres expedíciókra, de ki tudja, van-e értelme a többi hegyet megmászni. Titokban persze vágyom rá, de érzem, képes lennék megtenni újra. Egyelőre ezzel az érzéssel is be- érem. Tudom, ha az egész életemet a hegymászásra tenném fel, sok mindenről le kéne mondanom: a zenéről, a hivatásomról, a családról, és ezt nem akarom.