Hétvége

2007.07.14. 02:29

Legyőzni a rákot

Néhány hónappal ezelőtt a megyei kórház nyílt napján, népes hallgatótábor előtt felállt és az addigi disputát félbeszakítva remegő hangon közölte: daganatos betegek érdekében dolgozó alapítványt kíván létrehozni. Egyszerű tőmondatokkal hozzátette az okot is: férjével egy időben lettek rákosak, ő túlélte, társa viszont három hónap alatt belehalt a betegségbe. Úgy érzi, valamit tenni kell.

Martinovics Tibor

- Szokatlan volt, amilyen plasztikusan, köntörfalazás nélkül beszélt már több fórumon is a betegség velejáróiról. Mit remél ettől?- Felébredtem a kórházban és tapogattam magam, levették-e a mellem. Aztán következtek a hosszas utókezelések, s akkor a férjem teljesen váratlanul rosszul lett, megállapították, limfomája, azaz nyirokmirigy-daganata van. Együtt jártunk az onkológiára, amíg lehetett. Embert próbáló időszak volt. A semmiből jött a daganat, nem volt előjel. Három hónapunk maradt egymásra. Ott feküdt a kórházi ágyon lekötözve, csuromvizesen, összevissza verte magát önkívületében, beszélni sem tudott. Mondta az orvos, nem tud tenni semmit, ugyanígy állt saját édesanyja ágyá-nál és nem tudott rajta sem segíteni. Mondta, ez itt a vég. Akkor tudatosult bennem: a rák nemcsak a beteget, de a szeretteit sem kíméli. Erre fel kell készülni, mert önerőből nem lehet megbirkózni vele. A történetek közelebb visznek a betegséghez, mint ha csak elmélkednénk róluk.

- Ugyanakkor egy ilyen radikális betegségnél elkerülhetetlen és szükségsze-rű, hogy az ember számot vessen önmagával. Ez segít, vagy ellenkezőleg, még mélyebbre húz?- Sok bizonytalanság, kétkedés. Leegyszerűsödik sok minden, és elképesztő erővel egyszer csak jelen lesz a ba-nalitás: milyen rövid az élet. Először azon problémázik az ember, ha a kemoterápiától kihullik a haja, akkor mi lesz? De ha odakerül, ez már cseppet sem számít. Aztán jön- nek az olyan mondatok, hogy nem veszek már magamnak új cipőt, mert minek. Ezt feldolgozni betegnek és hozzátartozóinak egyaránt nagy feladat. Ráadásul meg kell küzdeni azzal, hogy a környezet, de sokszor a család is lemond a daganatos betegről, így annak teljesen egyedül kell meg-vívnia a harcot. Mindenképpen nagyon mélyre kerül az ember.

- Mit tehet ilyen esetben egy alapítvány?- Amikor halott férjemet akaratának megfelelően hazahoztam Magyarországra eltemetni, akkor döbbentem rá, Magyarországon a rák tabu, szégyellni-, takargatnivaló. Nem beszél róla senki, miközben mindenki ismeri az ijesztő halálozási arányokat. A rám maradt doboznyi táplálékkiegészítő gyógyszert akartam odaadni egy szervezetnek, hogy segítsenek azokon, akiken még talán lehet, de egyszerűen nem találtam egyetlen ala-pítványt sem, amely a rákos betegekkel foglalkozna. Megdöbbentem, hiszen a daganatos betegségek rengeteg embert érintenek, nincs olyan család vagy baráti társaság, ahol ne lenne egy ilyen beteg. Akkor döntöttem el, létrehozok egy alapítványt a kanadai mintájára, ahová jártam. Ott lehetőség volt a jógára, a gyógytornára, szakemberek előadásainak meghallgatására. Volt zeneterápia, természetgyógyásszal konzultáció. Ezek azonban nemcsak azért vannak, hogy kipipálhassák őket, hanem valóban használható tudást és tanácsokat adnak. De a legnagyobb hangsúly a közösségen van. Mert fontos, hogy otthon valakinek a vállán elsírjam a fájdalmamat, de ez önmagában kevés, a közösség másfajta, bizonyos értelemben hatékonyabb erőt és hitet tud adni.

- Ismerve a hazai viszonyokat, elég messziről kell majd kezdenie.- Azt látom, hogy Magyarországon még mindig a dohányzás szabályozásán vitatkoznak, Kanadában ezt már rég rendezték, közterületeken, középületekben nem lehet dohányozni, és ebbe egyáltalán nem kötött bele senki. Elfogadták, hogy valamit tenni kell az egészségünkért, ilyen értelemben jóval előttünk járnak. De ha a szűken vett egészségügyi ellátást nézem, akkor azt mondanám, a kinti technikát nagyon szívesen hazahoznám, de mást nem. Kanadában az orvos- beteg viszony sokkal távolságtartóbb, személytelenebb, nincs nagyobb bizalom a kórházak felé. Magyarországon ez még mindig jól működik, erre lehet támaszkodni.

- Igen, de a hozzátartozók utógondozására nincs lehetősége a szakorvosnak, de arra sincs pénz, hogy a külföldön már régóta elfogadott módszer szerint pszichológust rendeljenek ki a beteg, illetve a családtagjai mellé. - Kanadában ezt mi meg is kaptuk, de az alapítvány azért többet segített. Amit mond, az elég gyakori probléma. A család ott marad a halálesettel és nem tud kikeveredni a traumából. Nálunk például a fiam még mindig nem dolgozta fel férjem halálát, azóta is bűnbakot keres. Én is többször feltettem magamnak a kérdést: vajon mindent megtettem-e a gyógyulásáért. Szinte mindig előjön az önvád, illetve a düh, hogy miért éppen nekünk kell egy ilyen keresztet cipelnünk. Ezeket oldani kell. Kanadában a statisztikák szerint a mellrákműtéten átesett nők esetében a betegeknél sokkal több pszichés segítséget kell adni a partnerüknek. Na, ilyen alapítvány lesz a miénk, meghallgatjuk egymást. Megkeressük a daganatos betegeket és a hozzátartozókat, majd ha kell, szakemberek közreműködésével igyekszünk előrébb jutni. Magyarországon kevés ilyen alapítvány van. Létezik a hospice szolgálat, de ők a halál felé vezető utat könnyítik meg, mi éppen az ellenkezőjét tesszük, igyekszünk visszahozni az életbe a beteget. Talán sikerül tényleg segíteni.

- Akkor mégis le lehet győzni a rákot?- Remélem. Úgy néz ki, nekem sikerült. Meg kell változni hozzá, a gondolkodásunkat kell átértékelni. Ha gyógyult is lesz az ember, akkor is, a betegség éveket vesz el az életéből. Változtatni kell, eldönteni újra, mi a fontos és mi a kevésbé lényeges.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!