Elképesztő családi dráma! Fotóval!

Jön elém az átmeneti otthon folyosóján, karjával mutatja az utat, inkább ne menjünk a szobájukba, teszi hozzá, mert a férje magának való ember, nem örülne neki. 

Anna negyvenéves. Végzettsége szerint óvodai dada. Látóideg-sorvadása miatt hatvanhét százalékos rokkant, évek óta nem kap munkát. Csak idő kérdése, és betegsége vaksághoz vezet. Férjével, az enyhén értelmi fogyatékos, gerince miatt szintén rokkantnyugdíjas, 19 éves kora óta hajléktalan Helmuttal öt évvel ezelőtt házasodtak össze. 

Ők voltak az első hajléktalanok, akik anyakönyvvezetőhöz mentek, egy héten át egymást kerülgették nálunk a tévések, aztán ennyi. 

A hajléktalanszállón laktak, amíg Anna teherbe nem esett, akkor átköltöztek a családok átmeneti otthonába. 2005-ben megszületett lányuk, Barbara. 

Kiköltöztek albérletbe, dolgoztak mindketten, Anna egyéni vállalkozóként egy WC-t üzemeltetett, Helmut építőipari segédmunkás volt, majd fél év után elvesztették az állásukat, zűrös történet, nem a mi hibánk volt, de azt mondták, jobb, ha hallgatok, másodszor is vissza kellett költözniük az átmeneti szállóra. 

Anna meglepő egykedvűséggel többször elismétli: az égvilágon semmi esélyük sincs
(Fotó: Gáspár Gábor)

Még fél évig maradhatnak itt, utána nem tudják, mi lesz. Az első férjem kilenc éve autóbalesetben meghalt. Az akkori sümegi önkormányzati lakásunkat egyedül nem tudtam fenntartani, az utcára kerültem. 

A hajléktalanszállón ismertem meg Helmutot, összeépültünk már annyira, hogy nem jelent gondot az enyhe értelmi fogyatékossága. Együtt küzdünk. Vele lehet. Lányunk minden rosszat, ami csak elképzelhető, örökölt tőlünk. Neki is látóideg-sorvadása van és szellemileg enyhén korlátolt. 

Semmilyen jövőt nem látok számára. Ő aztán végképp esélytelen. Benyit a szobába Helmut, a maga sajátos módján közli, most telefonáltak az óvodából, a lányuk rosszul van, hasmenés, hányás meg minden, menjen érte azonnal. Annának szeme sem rebben. Jó, majd mindjárt. 

A kérdésre, hogy ilyen körülmények közé miért vállaltak gyereket, azt feleli - akkor jól mentek a dolgok, volt jövedelmük (ezt egyébként később az intézmény vezetője is megerősíti), aztán félrenéz, úgy mondja: tettem róla, hogy többet ne szülhessek.

A család ötvennégyezer forintból él, és ebben már az ombudsman közbenjárása is benne van. Nem kell ragozni, ez semmire sem elég - jegyzi meg higgadtan Anna. Meglepő egykedvűséggel többször elismétli: az égvilágon semmi esélyük sincs. 

Nincs semmijük, munkát nem kapnak, még rehabilitációs tevékenységre sem kaptak lehetőséget, hamarosan az otthont is el kell hagyniuk. Nem lehet. Nem tudunk adni. Nincs lehetőség. Nem megoldható - csak ezeket hallom folyamatosan. 

Ha nem történik valami csoda és innen kikerülünk, akkor a lányunkat állami gondozásba kell adnunk. Ez lenne a vég, érte élünk. Én nem akarom neki azt mondani: nem lehet. Ő boldog itt, ide született az otthonba. A hajléktalanszállóra visszamenni, az katasztrófa lenne, azt nem akarom. 

Elkezdeni újból a nulláról. Onnan nincs kiút. Nem tudunk helyrejönni. Megpróbálok elvonatkoztatni. A padlót nézi, úgy beszél. Olykor felnéz, cikáznak a szemei, megvonja a vállát, a betegség miatt van. Aztán áttérünk a napirendjükre. Kora reggel kelnek, valamelyikük elviszi Barbarát busszal az óvodába, visszajön az otthonba, aztán együtt várják, hogy teljen az idő. 

Délután öt körül vissza az otthonba. Főzniük nem kell, kapnak meleg ételt. Aztán várják az estét, mikor lehet már lefeküdni, aludni. 

A városba alig mennek ki, minek, nincs pénz semmire. Kapcsolatuk szinte csak az otthon dolgozóival van, a lakókkal nemigen barátkoznak. (Jelenleg nyolc család lakik az otthonban, gyerekek, férfiak, nők összesen huszonnégyen.) Közös folyosó, közös fürdőszoba, közös konyha, mindenkiből elég ennyi, meg aztán úgyis gyorsan cserélődik itt minden - magyarázza Anna. 

Meséli, Csömörön működik egy sérült családok intézménye, apartmanlakásokban helyezik el a bajba jutottakat, biztosítanak nekik munkát is. Ott volt, megnézte az intézményt, be is adta az igényüket, csakhogy minimum öt év a várakozási idő. Ez lenne nekünk a lottóötös. De úgyis reménytelen. Öt évet nem bírunk ki. Elköszönünk egymástól. 

Int, azért nézzek csak be hozzájuk. Háromszor négy méteres szoba, egy kihúzható rekamié, egy gyerekágy, szekrénysor és két tévé. A párás ablak éppen nyitva - hideg van. A falon focisták képei, az asztalon egy tányérban ételmaradék. 

Helmut egy monitor előtt ülve pasziánszozik. Nem néz fel. Anna mutatja: ha lányuk kipakolja a játékokat, mozdulni sem lehet. Ennyit tudok mutatni. Ez van. Aztán kisvártatva veszi a kabátját, indul a beteg lányáért.

- Ez egy tipikus történet. Nem kell sok hozzá, hogy ide jusson az ember. Annáéknak semmi esélyük, pedig tényleg akarnak dolgozni, kerestek munkát, ők azok, akik engedik, hogy segítsenek nekik. Volt egy életük, nem rajtuk múlt, hogy itt tartanak. A szociális háló már nem tudja megtartani a családot, külön-külön esetleg.

Másodszor vannak az otthonban, fél év múlva jogszabály szert menniük kell innen - vélekedik az intézmény vezetője. 

Szanyi Zsuzsanna szerint Helmut nem szellemi fogyatékos, csak szociálisan sérült, ha normális körülmények között nőtt volna fel, teljesen átlagos felnőtt lenne. - Már ipari tanuló korában hajléktalan volt. A rokkantsági vizsgálaton a bizottságban ülő orvos szinte kigúnyolta Helmutot.

Felháborító volt. Ilyenek a viszonyok - mondja, majd hozzáteszi, még itt, a szociális intézményben is csak a jéghegy csúcsát látni, a szegénység mélységeiről csupán halvány elképzeléseink vannak.

Új kezdeményezést indít útjára a Napló. Szeretnénk nyomon követni a lap hasábjain bemutatott, a társadalom peremére szorulók életét, segíteni élethelyzetükön. 

Várjuk a szerkesztőség ismert elérhetőségein azon cégek, intézmények, magánszemélyek jelentkezését, akik bármilyen segítséget, esetleg munkát, lakhatást tudnának biztosítani a riportban szereplő családnak. Lapunkban a későbbiekben a felajánlók is publicitást kapnának.