)ÓElviselni szárazon

NéáJdélybetegek rehabilitációs intézete, autentikusabb nevén a száraz alkoholisták háza. A kétszintes épületben éppen telt ház van, és közel két- tucatnyian vannak várólistán. Az állami finanszírozású intézményben egy évet lehet eltölteni, maximum kétszer. Az utógondozás finoman szólva akadozik, az ellátottak gyakran teljesen eltűnnek az intézmény látóköréből. A kórházak pszichiátriai osztályai, illetve a krízisközpontok mellett az ilyen rehabilitációs házak hivatottak segíteni a szenvedélybetegeken. Ide rendszerint elvonókúra és pszichiátriai kezelés után érkeznek a függők, a cél: gyógyszeres kezelés mellett felépülési programot nyújtani, megteremteni az élet újrakezdésének lehetőségét. A szenvedélybetegségből nincs kigyógyulás. El kell vágni a kapcsolatot a szerrel, és soha többé nem lehet hozzányúlni. Minden nap erről szól, minden nap ez a feladat, ezt kell megoldani. Ez egy kockázatkerülő életmód, amiben állandóan ott van a visszaesés veszélye. Bio-pszicho-szocio betegség. Újra kell gondolni az életet és találni valamit, ami kitölti a szer helyét - összegez Kármán György szociális munkás, aki több mint tíz éven át maga is heroinfüggő volt. Szenvedélybeteg vagyok, aki jó ideje tiszta - zárja a folyosói szóváltásunkat. Indulni kell, kezdődik a csoportos foglalkozás. Nagy terem, amelynek két szélén libasorban ülnek a szenvedélybetegek. Vannak néhányan, akik még a teljes inkognitó biztosítása mellett sem hajlandók vállalni a megnyilatkozást. A szabadságról és a bizalomról beszélgetünk most - jelenti be Kármán György, hozzáteszi, tudja, ez mindannyiukat foglalkoztatja, meg aztán ezekről idegen jelenlétében is nyugodtan lehet beszélni. Maguk elé meredő, mélyen hallgató arcok. Ölben összekulcsolt kezek, ideges szájrágás. Nincs jó meg rossz válasz. Nem kötelező a hozzászólás. A másik véleményére nem reflektálunk, mindig egyes szám első személyben fogalmazzuk meg az álláspontunkat. A cél, hogy menjünk előre a saját magunk megismerésében - hangzanak el a szabályok. A többség mackónad- rágban és papucsban, amolyan otthonosan, de frissen borotválva. György keresztnevükön szólítja őket. Néhányan, főleg akik, egy szobában laknak, érezhetően közel állnak egymáshoz, de itt inkább csak a sorsközösség az összetartó erő. Zavart, vize- nyős tekintetek. Fakó és kissé merev arcok. Bizalmatlanság és szégyenérzet. György kezd el beszélni, saját tapasztala- taival hozakodik elő. Közvetlen a hangvétel, a helyiségben mégis szinte tapintható a feszélyezettség. Párbeszéd nem alakul ki, tétován előadott kisebb monológok vannak, amiket viszont tisztességgel végighallgat mindenki, nincs közbeszólás. Páran viszik a szót, a többség minden erejével figyel ugyan, de kizökkenthetetlenül hallgat. Én döntök, iszom vagy sem. Ez a szabad döntésem. Ha iszom, az annyit jelent, hogy már megint sikerül szétbarmolnom mindent. Akkor nem én irányítok. Itt bent szabadon vagyok - mondja egy vékony, harminc körüli férfi, aki mindvégig egy zsinórt pörget mutatóujja körül. A szabadság egyenlő a pénzzel. Ha nincs pénzem, megiszom a moslékot, a kannást. Ha len- ne pénzem, a felső sorból választhatnék piát. Azt akarom elérni, hogy a piával úgy- ahogy meg tudjak állapodni. Legalább amíg dolgozom, ne igyak - teszi hozzá egy idősebb férfi, aki többször is igyekszik bagatellizálni viszonyát az alkohollal, amivel itt sincs egyedül. Pia nélkül állandóan pörög az agyam, nem tudok aludni, ugyanoda jutok vissza. Csak őrlöm magam - magyarázza egy másik, majd legyint: az ivás csak szabadosságot ad, szabadságot nem. Ha jól bebogyóztam magam, akkor úgy éreztem, nincsenek korlátok, pedig épp ellenkezőleg, csakhogy, ha bogyózok, ezt nem tudom belátni - jegyzi meg a székén teljesen lecsúszva ülő huszonéves férfi, láthatóan igyekszik kényszermozdulatait leplezni. Senkiben nem bízom meg, ez az alap, innen nem lehet pofára esni. Annyi szar történik az emberrel, minek bízzak? - kontráz a következő.

Másfél óra után megállapodnak egy cigiszünetben. Nincsen legömbölyítve semmi, úgy, ahogy elkezdték, egyszerűen csak abbahagyják a beszélgetést és kész. A szünet után a két új házlakó mutatkozik be, beszélnek magukról, amennyit jónak látnak, hogy ránézzünk a saját életünkre, hogy felvállaljuk magunkat mások előtt - mondja az udvarra igyekvőknek György. Erre már nem mehetek be.A cigi után András vállalja a négyszemközti beszélgetést. Leülünk egy kis irodahelyiségben. A falon lelakatolt szekrényben, névvel ellátott fakkokban a gondozottak mobiltelefonjai. Látva megle- pődésemet, megjegyzi: hát igen, az első két hónap nagyon kemény, semmi érintkezés a külvilággal, telefonálni sem lehet, teljes elzártság, az ember csak tisztul és őrli magát. Egyébként is monoton itt az élet - folytatja. Reggel fél hétkor ébresztő, torna, reggeli, gyógyszerosztás, munka- terápia, ebéd után az egyéni vagy csoportos foglalkozások, pszichológus, este fél tizenegykor takarodó. András 35 éves, tizenöt éve iszik masszívan. Reggelente két rakétával indított, a rum a hasmenésre, a keserű a gyomorra, kettőt pedig zsebre vágott, tízig az is elfogyott. Estig még előfordult, hogy ráivott hat liter bort és néhány deci pálinkát. Állítása szerint nem szereti az alkoholt, ezért az- tán mindenféle szeszt ivott. Eleinte azért, hogy elfelejtse az elvárásokat, oldja gátlásait és a társaság középpontja legyen, később már azért, hogy ne jöjjenek az epilepsziás rohamok. Éveken át úgy gondolta, nincs problémája az alkohollal, amikor azonban már a munkáján is meglátszott az ivás és egyre gyakoribbak lettek az epilepsziás rohamok, úgy döntött, elfogadja a segítséget. Rám jött a roham, elvágódtam, koponyaalapi törésem lett, az egyik fülemre alig hallok. Azért jöttem ide, hogy segítsenek. Azóta egy kortyot sem ittam, pedig már kétszer voltam eltávozáson. Nem hiányzik a szesz. Nem mondom, hogy soha többé nem iszom. Mondhatnám, de nem akarom becsapni magam. Nem tudhatom, jöhet egy hangulat és hozzányúlok újra. Nem lehet tudni. A legutóbbi eltávozáson épp a Beatrice adott koncertet, nem mertem elmenni, nem éreztem magamban annyi erőt. Lehet, megálltam volna, de lehet, hogy nem. Nem tudhatjuk, mikor szaladnak el a lovak. András nem tagadja meg a múltját, de változtatni akar. Legalább nyolc hónapot marad a házban, aztán majd meglátja. Többször elismétli, nem alkoholista, hanem alkoholbeteg, ami véleménye szerint lényeges különbség. Azt mondja, végtelenül irigyli azokat, akik időnként berúghatnak, érezhetik a mámort, a könnyűséget, de aztán minden megy tovább, nem lesznek az alkohol betegei. Irigylem őket, erről már lecsúsztam. Nekem már vagy sem- mi, vagy minden.

Másfél óra után megállapodnak egy cigiszünetben. Nincsen legömbölyítve semmi, úgy, ahogy elkezdték, egyszerűen csak abbahagyják a beszélgetést és kész. A szünet után a két új házlakó mutatkozik be, beszélnek magukról, amennyit jónak látnak, hogy ránézzünk a saját életünkre, hogy felvállaljuk magunkat mások előtt - mondja az udvarra igyekvőknek György. Erre már nem mehetek be.A cigi után András vállalja a négyszemközti beszélgetést. Leülünk egy kis irodahelyiségben. A falon lelakatolt szekrényben, névvel ellátott fakkokban a gondozottak mobiltelefonjai. Látva megle- pődésemet, megjegyzi: hát igen, az első két hónap nagyon kemény, semmi érintkezés a külvilággal, telefonálni sem lehet, teljes elzártság, az ember csak tisztul és őrli magát. Egyébként is monoton itt az élet - folytatja. Reggel fél hétkor ébresztő, torna, reggeli, gyógyszerosztás, munka- terápia, ebéd után az egyéni vagy csoportos foglalkozások, pszichológus, este fél tizenegykor takarodó. András 35 éves, tizenöt éve iszik masszívan. Reggelente két rakétával indított, a rum a hasmenésre, a keserű a gyomorra, kettőt pedig zsebre vágott, tízig az is elfogyott. Estig még előfordult, hogy ráivott hat liter bort és néhány deci pálinkát. Állítása szerint nem szereti az alkoholt, ezért az- tán mindenféle szeszt ivott. Eleinte azért, hogy elfelejtse az elvárásokat, oldja gátlásait és a társaság középpontja legyen, később már azért, hogy ne jöjjenek az epilepsziás rohamok. Éveken át úgy gondolta, nincs problémája az alkohollal, amikor azonban már a munkáján is meglátszott az ivás és egyre gyakoribbak lettek az epilepsziás rohamok, úgy döntött, elfogadja a segítséget. Rám jött a roham, elvágódtam, koponyaalapi törésem lett, az egyik fülemre alig hallok. Azért jöttem ide, hogy segítsenek. Azóta egy kortyot sem ittam, pedig már kétszer voltam eltávozáson. Nem hiányzik a szesz. Nem mondom, hogy soha többé nem iszom. Mondhatnám, de nem akarom becsapni magam. Nem tudhatom, jöhet egy hangulat és hozzányúlok újra. Nem lehet tudni. A legutóbbi eltávozáson épp a Beatrice adott koncertet, nem mertem elmenni, nem éreztem magamban annyi erőt. Lehet, megálltam volna, de lehet, hogy nem. Nem tudhatjuk, mikor szaladnak el a lovak. András nem tagadja meg a múltját, de változtatni akar. Legalább nyolc hónapot marad a házban, aztán majd meglátja. Többször elismétli, nem alkoholista, hanem alkoholbeteg, ami véleménye szerint lényeges különbség. Azt mondja, végtelenül irigyli azokat, akik időnként berúghatnak, érezhetik a mámort, a könnyűséget, de aztán minden megy tovább, nem lesznek az alkohol betegei. Irigylem őket, erről már lecsúsztam. Nekem már vagy sem- mi, vagy minden.

Másfél óra után megállapodnak egy cigiszünetben. Nincsen legömbölyítve semmi, úgy, ahogy elkezdték, egyszerűen csak abbahagyják a beszélgetést és kész. A szünet után a két új házlakó mutatkozik be, beszélnek magukról, amennyit jónak látnak, hogy ránézzünk a saját életünkre, hogy felvállaljuk magunkat mások előtt - mondja az udvarra igyekvőknek György. Erre már nem mehetek be.A cigi után András vállalja a négyszemközti beszélgetést. Leülünk egy kis irodahelyiségben. A falon lelakatolt szekrényben, névvel ellátott fakkokban a gondozottak mobiltelefonjai. Látva megle- pődésemet, megjegyzi: hát igen, az első két hónap nagyon kemény, semmi érintkezés a külvilággal, telefonálni sem lehet, teljes elzártság, az ember csak tisztul és őrli magát. Egyébként is monoton itt az élet - folytatja. Reggel fél hétkor ébresztő, torna, reggeli, gyógyszerosztás, munka- terápia, ebéd után az egyéni vagy csoportos foglalkozások, pszichológus, este fél tizenegykor takarodó. András 35 éves, tizenöt éve iszik masszívan. Reggelente két rakétával indított, a rum a hasmenésre, a keserű a gyomorra, kettőt pedig zsebre vágott, tízig az is elfogyott. Estig még előfordult, hogy ráivott hat liter bort és néhány deci pálinkát. Állítása szerint nem szereti az alkoholt, ezért az- tán mindenféle szeszt ivott. Eleinte azért, hogy elfelejtse az elvárásokat, oldja gátlásait és a társaság középpontja legyen, később már azért, hogy ne jöjjenek az epilepsziás rohamok. Éveken át úgy gondolta, nincs problémája az alkohollal, amikor azonban már a munkáján is meglátszott az ivás és egyre gyakoribbak lettek az epilepsziás rohamok, úgy döntött, elfogadja a segítséget. Rám jött a roham, elvágódtam, koponyaalapi törésem lett, az egyik fülemre alig hallok. Azért jöttem ide, hogy segítsenek. Azóta egy kortyot sem ittam, pedig már kétszer voltam eltávozáson. Nem hiányzik a szesz. Nem mondom, hogy soha többé nem iszom. Mondhatnám, de nem akarom becsapni magam. Nem tudhatom, jöhet egy hangulat és hozzányúlok újra. Nem lehet tudni. A legutóbbi eltávozáson épp a Beatrice adott koncertet, nem mertem elmenni, nem éreztem magamban annyi erőt. Lehet, megálltam volna, de lehet, hogy nem. Nem tudhatjuk, mikor szaladnak el a lovak. András nem tagadja meg a múltját, de változtatni akar. Legalább nyolc hónapot marad a házban, aztán majd meglátja. Többször elismétli, nem alkoholista, hanem alkoholbeteg, ami véleménye szerint lényeges különbség. Azt mondja, végtelenül irigyli azokat, akik időnként berúghatnak, érezhetik a mámort, a könnyűséget, de aztán minden megy tovább, nem lesznek az alkohol betegei. Irigylem őket, erről már lecsúsztam. Nekem már vagy sem- mi, vagy minden.