Füredi cigánybandák régen és ma

De miért is volt annyira fontos a zene? - kérdeztük Katona Csabát.
- Egy balatonfüredi fürdő- vagy ivókúra legalább két-három-négy hétig tartott. Ennél rövidebb időre nem volt érdemes elutazni messzebbre a rossz közlekedési lehetőségek miatt. A vendégek ezalatt minden fürdőhelyen viszonylag szűk helyre voltak szorítva, ahol maga a kúra csak az idejük egy részét töltötte ki, a többire is kellett valami kellemes elfoglaltság.

Erre volt az egyik lehetőség a zene. A fürdőkúrán lévőknek megvoltak a szünetek a kezelések között, az ivókúrán lévőknek pedig a napi program fontos része volt, hogy a sétányon fel s alá járkáltak, miközben kortyoltak egy-egyet a gyógyvízből. Hogy ne unatkozzanak közben, délelőtt is délután is kiállt a sétány mellé egy zenekar és szórakoztatta őket. De nemcsak a sétányon, hanem a gyógyteremben, bálteremben és a vendéglőkben is elvárták a vendégek a zenét.

A fürdőhelyeken általában kétféle zenekar volt, a német banda meg a magyar banda, azaz a cigányzenekar. A német, a rezes zene a monarchia osztrák és cseh részén lévő fürdőkben volt jellemző, Füreden főleg magyar bandák játszottak. Ezeknek a repertoárja elsősorban népies műzenékből, ahogy ma mondjuk, magyarnótákból állt, de a divatot követve gyakorlatilag mindent megtanultak a keringőtől az operarészleteken át a polkáig - vagy ahogy akkor mondták, lengyelkéig.

A fürdőigazgatóság minden szezonban szerződtetett egy zenekart a vendégek szórakoztatására. A szerződések pontosan meghatározták, hogy délelőtt, délután mikor mennyit kell a sétányon játszani, mikor a díszteremben. A fennmaradó időben a zenészek szabadon gazdálkodtak az idejükkel, ilyenkor adták például a szerenádokat, igaz nem minden kötöttség nélkül.

-  Rendkívül gyakori dolog volt, hogy valaki megfogadta a cigányzenészeket, és elmentek az egyik hölgy ablaka alá zenélni. Emiatt aztán folyamatosak voltak a panaszok egyes vendégek részéről, hogy nem tudnak aludni a szerenádok miatt. Ilyenkor a fürdőigazgatóságok megpróbáltak rendet tenni, szabályokat hoztak, hogy éjjel egy bizonyos idő után már nem lehet szerenádot adni. Ezeket a szabályokat a fellelkesült urak sokszor nem is ismerték. A zenészek meg nem akarták rontani a saját üzletüket, így akkor is vállalták a megbízást, ha tudták, hogy nem lehetne. No, meg itt is érvényesült, hogy amit tiltanak, azt még inkább csinálják.

 A "maszekolást" leszámítva a zenészek bére a fürdő központi költségvetésének volt a része.
-  Écsy László fürdőigazgató naplójában pontosan rögzítette, hogy egy banda megbízatása mettől-meddig szólt és mennyi fizetést kaptak a munkáért. A fürdő persze mindenhol próbált takarékoskodni, így a zenészeknek fizetett pénzen is. Ez egyes időszakokban a zeneszolgáltatás minőségének rovására ment. Vagy nem találtak a vendégeknek megfelelő tudású bandát a zenére szánt pénzért, vagy a zenekar egy jobb ajánlat miatt idő előtt ott hagyta őket. Hogy ilyen ne forduljon elő, maguk a vendégek vetették fel az 1840-es években, hogy a zenészek finanszírozására létre kellene hozni egy úgynevezett zenedíj alapot, amibe minden vendég kötelezően beszállna a tartózkodási ideje alapján.

Zala vármegye - ahová Füred akkor tartozott - először visszavetette az ötletet, mondván, hogy a vendégek ne szóljanak bele egy ilyen intézmény munkájába. Később, már az önkényuralom idején a helytartótanács soproni osztálya saját maga rendelkezett arról, hogy a vendégeknek a tartózkodási idejüknek megfelelően kötelezően zenedíjat kell fizetni. Gyakorlatilag olyan volt, mint az idegenforgalmi adó, de kifejezetten a zenészek finanszírozására fordították.
 
A zenészek fizetése a szezon különböző szakaszaiban jelentősen eltért. A főidényben rendszerint olyan helyekről érkeztek a bandák, ahol híres cigányzenészek működtek  például Győrből, Szegedről. Az elő- és utóidénybe pedig a közelebbi városokból, Veszprémből, Keszthelyről fogadtak muzsikusokat kevesebb gázsiért.
 
Katona Csaba szerint a zenészek között voltak nagyon ismertek is. Sok szezonban játszott Füreden például a győri Farkas Miska, aki még Amerikában is megfordult. Egy anekdota szerint, azért szakadt meg a füredi működése, mert egy grófnak visszaküldte a szerenádra szánt pénzt megduplázva, hogy ennyi neki is van. A gróf ezen megsértődött, bepanaszolta a fürdőigazgatónál, és Miskát többet nem hívták meg Füredre.

- Bizonyíték nincs arra, hogy valóban vele történt-e meg az eset, de így is jellemzi a zenészekkel kapcsolatos általános viszonyt. Persze, ha Farkas Miskára meg is sértődtek, zene nélkül nem tudtak meglenni. Még olyan esetet is ismerünk, amikor a vendégek maguk álltak össze zenélni, mert megszökött a cigánybanda az alacsony gázsi miatt. A lényeg, hogy a zenének szólni kellett.

Azt már a ma élő kicsit idősebbek személyesen is megtapasztalhatták, hogy a cigánybandák még az 1970-es években is állandó szereplői voltak a füredi fürdőéletnek. Sándor József, a Koloska csárda vezetője a harminc évvel ezelőtti időszakra visszagondolva 8-10 olyan vendéglátóhelyet számolt össze, ahol állandó cigányzenekar működött. Mostanra odajutottunk, hogy egyedül náluk van minden este cigányzene. A kisebb vendégforgalomból nehéz kitermelni a béreket, járulékokat.

A két veszprémi "A" kategóriás zenész, Jónás László prímás és Jónás Tamás nagybőgős 1973-ban játszott először a Koloskában, akkor még édesapjukkal és testvérükkel komplett családi zenekarként. Édesapjuk néhány éve elhunyt, a báty jövedelmezőbb foglalkozás után nézett, a későbbi állandó cimbalmosuk is Angliába ment jobb kereset után, így most ideiglenes társként a szintén veszprémi Vas György cimbalmossal játszanak együtt a Koloskában minden nap.

- Alkalmi fellépőként vannak máshol is cigányzenészek, néhol folyamatosan is dolgoznak bejelentés nélkül, mert a vendéglő nem vállalja, nem tudja vállalni a költségeket. Nem örülünk ennek, mert az ilyenek rontják a cigánymuzsika renoméját - mondja Jónás Tamás.

Testvére szerint egyre nagyobb gondot jelent az utánpótlás hiánya is. 
- Nincs megfelelő képzés, ha valaki zenei pályán továbbtanul, akkor más zenei irányban helyezkedik el, ahol meg tud élni. Ha nem változik meg ez a helyzet nagyon gyorsan, akkor később már nem is lesz, aki zenéljen.

A zenészek és a vendéglősök egyaránt úgy gondolják, hogy valamilyen adókedvezménnyel ösztönözni kellene azokat a helyeket, ahol legálisan zenekarokat foglalkoztatnak. Ám a kedvezmény helyett inkább büntetik őket. 

- Éves szinten több százezer forint szerzői jogdíjat kell fizetni a zenészeket foglalkoztató vendéglőknek - mondja Sándor József.   Ezt ráadásul nem is a vendégek száma, hanem a férőhelyek után vetik ki. Így még akkor is fizetnünk kell, ha egyáltalán nincs vendég. Legalább ezt engednék el, vagy át vállalhatná az állam. Átvehetnék az önkormányzatok azt a szegedi módszert is, hogy a munkanélküli zenészeket közhasznúként foglalkoztatják. Kötelezően meghatározzák nekik, hogy melyik vendéglátóhelyen kell esténként zenélni, vagy milyen rendezvényen kell fellépniük. Így a minimális fizetés mellett megvan a nyugdíj és egészségügyi biztosításuk, meg a vendégektől is kaphatnak hozzá borravalót.

Sándor József úgy látja, hogy mindenki nyerne a cigányzenészek és a zenészeket foglalkoztató vendéglők támogatásával, mert a vendégek többet kapnának egy ilyen ma is kedvelt szórakozási lehetőséggel, és ezzel az egész üdülőhelyet tennék vonzóbbá.