A művészetben fontos az ember - Kádár Tibor festőművész mesél

Először a pannó születésének körülményeiről mesélt. Arról, hogy Székelyföldön 25 éve alapítója s azóta is résztvevője a szárhegyi alkotótábornak. Annak közelében, Bálványoson a tüdőszanatóriumból gyönyörűséges szép szállót alakítottak ki. A Szent Anna-tótól négy kilométerre lévő Bálványoson festettek tavaly tíz napig. Kádár Tibor és a szálloda tulajdonosa, Hegedűs Ferenc egy esti beszélgetése során került szóba a szálló egy hatalmas üres fala. Megállapodtak: oda kellene egy 2x5 méteres kép.

- Akkor még nem dőlt el, miről, de az tudtam, sem tájkép, sem csendélet nem lesz - mondja Kádár Tibor. - Nem szeretem, ha egy képnek sztorija van, de ennek kellett, hogy ne egy illusztráció legyen. Orbán Balázs a legnagyobb magyar, és Jókai Bálványosvár regényében ezt a környéket írja le. Ott van Torja, Perkő. A székelyek még a kereszténység előtt odajártak peres ügyeiket intézni. Akkor még Körültáj volt a neve. Volt hét székely nemzetség, s ennek a 21 alnemzetsége. Ha háború volt, vagy valamilyen nagy dolog, akkor a székelyek oda felmentek tanácskozni. Amikor kereszténységre tértek, építettek egy kápolnát.

A kép bemutatóján elhangzott: ecsettel mesélni nem lehet, de mégis megpróbálta.

- Megpróbáltam, hogy úgy maradjak a kép világában, hogy a japán is értse. Képet kell festeni, ez nagyon nehéz volt. A történetnek van egy láncszeme. Azért hívták Körültájnak, mert ott volt 21 hatalmas, öt méter átmérőjű hársfa, lombjuk boltívet alkotott, a hársfatörzsek közül ki lehetett nézni, mint a templom gótikus ablakain, és onnan egész Székelyföldet látni lehetett. Innen indul a kép sztorija, a kunok 2. bejövetelétől, vagyis 1230-tól, amikor Béla király megkérte a székelyeket, hogy a 300 ezer kunt engedjék át Székelyföldön. A kunok megígérték, hogy nem rabolnak, a székelyek pedig, hogy nem bántják őket, s mindkettő megtartotta. A sztori további része, hogy a mai napig is élnek Aporok, akkor Opuroknak hívták őket és Torján éltek. Bálványoson meg a Mikék éltek, ahol kihaltak a férfiak, s Mike Sára lett a hadvezér. A székely nők nagyon tudtak harcolni akkor, jobban, mint a férfiak. Mike Sárának volt egy lánya, a legnagyobb Opur beleszerett, de erről az anya nem is akart hallani, mondván, pogányhoz nem adja. Nos, itt kezdődött egy hihetetlen véres háború a két család között, amiben meghalt két Opur fiú. S akkor a legnagyobb fiú meg a lány megegyeztek, nem háborúznak tovább. Akkor kereszténységre tértek az Aporok. A harmadik része a képnek a híres Szent Anna-legenda, a két testvérről, akik mindig vetélkedtek egymással. Jött egy idegen, attól az egyik elnyeri a szép hintóját, dicsekszik vele a testvérének. Az öccse azt mondta: egy héten belül szebbet állítok elő, s előállította a hintót nyolc szűz lányt eléje befogva. A "vezérló" az Anna, őt üti. Anna megátkozza a várurat, s akkor dől össze a két vár, s keletkezik a Szent Anna-tó, benne a nyolc hattyúval. A lányok minden este hazamennek, Anna ott marad, és létrehozta a kápolnát, aminek a kövei még ma is ott vannak a mai kápolna mellett.

A kép méretei is imponálóak, ám rengeteg a részlet, számos emberi és állati alak.

- Karácsony előtt fogtam neki, azzal a szándékkal, hogy két hét alatt befejezem, mert még nem tudtam, hogy pontosan mi lesz. Aztán belejöttem, s rájöttem, hogy ebből tényleg komoly képet kell csinálni. Két és fél hónapig dolgoztam egész nap itt, a műteremben. De a képet én is a városházán láttam teljes egészében, távolról. S gondoltam, mi lesz, ha nem működik a kép?

A nagy izgalom még akkor lesz, gondolom, amikor a helyszínre érkezik a kép.

- Valóban. Április elejére biztosan ott lesz. Tanítok a kolozsvári egyetemen, s akkor a kellemest összekötöm a hasznossal. Az egyetemre meghívtak már régen, de nagyon sok cirkusz volt a nevemmel, amit a románok Tiberiunak írtak, én meg ragaszkodtam a Tiborhoz. Két évig ment a cirkusz, s akkor tudtam szerezni egy olyan okmányt, amivel már taníthattam a kolozsvári képző- és designegyetemen, amit Európa egyik legjobb egyetemének tartanak, s aminek nyolcvan másik egyetemmel van kapcsolata. Nagyon magas szintű oktatás folyik ott. Kevés hely van már, ahol anatómiát tanítanak, ahol komolyan veszik a mesterséget, no, itt igen, s párhuzamosan vele folyik a művészeti nevelés. Szinte minden tanszékvezető és a rektor is a tanítványom volt. Nagyon örültek nekem. Festészetet és kompozíciót tanítok, s nagyon rendesek voltak, mert egy nap két órám lett volna, de a kollégák lemondtak az aznapi óráikról, így három hét alatt meg tudom tanítani a félévi anyagot. Hat órát mindennap tanítok, de van, hogy nyolcat, tízet. Ez jó egyébként, mert két órában nem lehet festészetet tanítani, hiszen éppen kinyomja a festéket, beállítom a modellt és vége az órának.
 
Kádár Tibor 2000-től tanított, majd igazgatta a herendi szakmunkásképzőt. Ma már nyugdíjas. Több idő jut így a festésre?

- Hál' istennek arra van. Azt a hatalmas képet 8-12 órában festettem, mindennap, szombat, vasárnap is. Ezt a veszprémit pedig azóta - mutat maga mögé. - Ezzel a lendülettel Veszprémet is át lehetne fogni egy hatalmas pannóban: Szent István királytól, Margittól kezdve. Megérdemelne ez a város is egy pannót.

Kolozsváron született, járt a főiskolára, később tanított Marosújváron is. Erdélyből 1988-ban jött át Magyarországra.

- Tulajdonképpen Kecskemétre hívtak. Nekem ott a művészek ígértek állást és műteremlakást, de nem találtam semmit. Budapesten maradtam egy évig, s utána jött ez a lehetőség. Azért Veszprém, mert én nem nagyon tudom elképzelni az életem dombok nélkül. Másrészt volt itt egy kiállításom Nagy László verseire rajzokból, s bár nem engedtek ki, de már ismerték a nevemet. Szekeres Karcsi, drága jó ember, amikor felépítette a házát Füreden, úgy gondolta, jöjjek én a helyébe. Én örültem, mert Veszprém gyönyörű város - mondja, s kérdésemre elmeséli, hogyan születettek a Nagy László-versek illusztrációi.

- Én beleszerettem a Nagy László-versekbe. Elég nagy sorozatot készítettem, egy különleges eljárással, úgynevezett ezüstgrafikával, fekete-fehérben. Ezt nem lehet reprodukálni. Valaki kicsempészte hátizsákban, itt újrakeretezték, s kiállították. Nagy László és köre Kolozsváron ismert volt, szerettük. Páskándi Gézát Nagy Lászlóék hozták ki Magyarországra. Szakolczay Lajos minden színházi bemutatón ott volt Kolozsváron, s emlékszem, a Securitate egyfolytában a nyomában volt.

Veszprémben nem volt még sok kapcsolata, az ideköltözés után ez teljesen megváltozott.

- Akkor indult be a művészeti élet, megalakult a Művészetek Társasága, ami aztán szétment, de akkor forrongott. Akkor jött vissza Géczi János, '92-ben jöttek az újvidékiek, Fenyvesi Ottó, Bozsik Péter és a többiek. Én is voltam Újvidéken, Tolnai Ottónak csináltam díszletet egy színdarabhoz. Csak sajnos kitört az a szörnyűség Jugoszláviában, és ők is menekülni kényszerültek. Szóval jól indult így.

Kádár Tibor életrajzát olvasgatva feltűnik, hogy kiállításai sorában sok hollandiai szerepel. Ez hogyan jött össze?

- A múzeumban dolgoztam két évig mint művészettörténész. Nem vagyok művészettörténész, bár tanultam, sőt tanítottam is. Az első év végén jött hét jó nevű budapesti művész, akik dunántúli kötődéssel bírtak, s csináltak egy kiállítást hét holland művésszel. A kiállítást én rendeztem Tihanyban. A hollandok lejöttek ide hozzám, én pedig mint erdélyi, nagyon nagy szeretettel fogadtam őket. Látták, hogy festek, s kérdezték, én miért nem állítok ki. Mert nem hívtak  meg - mondtam. Azután meghívtak Hollandiába, s kialakult egy kapcsolat, ők is jöttek. Németországban meg a másik. Volt itt egy professzor a Goethe Intézetből, ő hívott meg Münchenbe és környékére, Hagenbe egy galérista, aki idejár harminc éve. Ha az ember elindul, akkor nagyon érdekes és termékeny kapcsolatok jönnek létre, viszont én tíz év után iszonyatosan untam ezt, és azt mondtam: állj meg, vándor. Hiszen Magyarországon szinte nem is ismernek. Eldöntöttem: én többet nem megyek külföldre. Azóta csak itthon vagyok, bár azt hiszem, Budapestnek nem kellek annyira. De én akkor sem megyek, mert nagyon fárasztó és költséges.

A főiskola elvégzése óta folyamatosan tanított Kádár Tibor, s bár már nyugdíjas, két amatőr csoportot most is vezet. A tanítás mellett a festés a szabadságot jelentette?

- Én festő szakot végeztem. Romániában a hat év alatt a tanárságot is kötelező volt tanulni, azt is elvégeztem. Azért maradtam tanár, hogy azt festhessem, amit akarok. Azt viszont nem lehet eladni, esetleg gyűjtőknek, hozzáértőknek egy évben kétszer, háromszor. Ebből anyagi hasznod nincs, de a lelkiismereted tiszta marad.
 
Életében volt még egy nagy váltás, az F csoport megalakítása.

- Az nagyon-nagyon fontos volt. Annyira felhígult a művészet, a művészetoktatás, annyira fals fogalmak kezdtek az emberek, sőt a szakemberek között is keringeni, hogy én, aki elvont képeket festettem, azt mondtam: állj meg, vándor. Itt olyan emberek lettek nagy művészek, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi a művészet. Az én elvont képeimnek legalább megvoltak a gyökerei. Nagyon komolyan beleástam magam a népművészetbe, Bartók, Kodály zenéjébe, a magyarság történetébe, megengedhettem magamnak, hogy olyan elvont képeket fessek, aminek értéke van. A kutyának sem kellett. Akkor eldöntöttük, elhatároztuk páran, hogy visszatérünk a figuratív festészethez, ahol a mesterségbeli tudás nagyon fontos. Vagyis tudsz rajzolni, tudsz festeni, tisztában vagy mindennel. Nem biztos, hogy felhasználod, de a képeden látszani fog, hogy tudod. Az emberek, szegények, félre vannak vezetve. Az iskolában nincs vizuális oktatás, s nem tanítja meg a rajztanár azt, hogy mi az absztrakt, mi az, hogy elvont. A néző felkészületlen. Két kategória van: nem ért hozzá vagy sznob. Az egyik nem mer megszólalni, a másik azt mondja: hú, de szép! Meg azt, hogy Munkácsy nem jó meg idejétmúlt. Ezzel meg lehet bolondítani embereket, de nekem ez a szakmám. Itt állt meg nekem az ütő. Munkácsy világhírű, nagyon jó. Egy csomó magyar festő nagyon jó, de úgy látszik, a világpiacra nem tudunk betörni. Mivel a művészeti világ is piacosodott, sokan, akik művészetből élnek - én úgy neveztem -, teszkósították a művészetet. A művészet árucikk lett. Azelőtt is az volt, de nem így. A görögöknél, a reneszánsz, barokk idején volt egy szponzor, a mecénás, aki képeket, szobrokat rendelt, és megfizette. Most viszont van két-három elméleti ember, aki megmondja, hogy mi a trend. Ha nem férsz bele, nem is foglalkoznak veled, ha azt fested, amiről ők írnak, akkor esetleg szóba jöhetsz. Erről nem mer beszélni senki, főleg a művészek. Én mint tanár, merek beszélni. Az érdekes az, hogy a világ kezd visszatérni a figurativitáshoz. És ezek a nagy guruk azt kezdik mondani, amit mi mondtunk, de úgy, hogy azt ők találták ki. Nekünk a művészetben nagyon fontos az ember. Mert tulajdonképp mi a művészet? Ha én elkezdenék festeni a fióknak, lenne értelme? Én az embereknek festek. A művészet a kollektív öntudat része, a publikumnak kell dolgozni.