Dr. Pintér László ortopédus lett a hónap orvosa

Vizuális típus vagyok, megjelenik előttem, ahogy a combcsontomat elfűrészelik, a kopott részt félredobják, a maradékot pedig fúrják, faragják, csavarozzák. Segít ebben a környezet is, velem szemben, egy éppen nem használt műtőasztal mellett dr. Pintér László ortopédus (ortopédiai szakorvos) enged némi bepillantást az általa végzett műtétek világába. Ami hiteles tolmácsolásban is olyan, amilyennek képzeltük: véres, hátborzongató és talán kissé sci-fis.

Ezúttal Pintér László doktor lett a hónap orvosa. Azt bevezetésként tisztázza, nem traumatológus. Természetesen azzal is foglalkozik, ügyeletet lát el, itt is elvégzi a rá jutó sebészi feladatokat, de az ideje nagy részét az ortopédiai munka tölti ki. Azért csak megkérdezem tőle, a traumatológiai ügyelet valóban olyan-e, mint a Vészhelyzet. Nem olyan, de hasonló - kapom a választ. Itt nagyobb a rend, mint a tévében. A kevésbe veszélyes sérültek az ambulanciára kerülnek, a súlyosak a sokktalanítóba. És nem tolnak be hárompercenként valakit, aki meg akar halni, de bizony előfordulnak életveszélyes esetek, súlyos baleseti sérülések, törések. Azokat nagyon gyorsan el kell látni, el kell végezni a műtéteket, melyek közül nem egy esetben az életben tartás a cél.

Ortopédusként a mozgás- szervi betegségeknek azon a részével foglalkozik, amelyek nem balesetből, vagy nem közvetlenül balesetből származnak, a kopásos és mozgásszervi eltérésekkel, ilyen például a csípő- és térdprotézis műtéti felhelyezése. A teljesen szakszerű leírás persze kiprovokál belőlem egy nagyon egyszerű kérdést - konstatálva magamban, hogy Pintér László valószínűleg egy fegyelmezett és precíz ember -, hogy ugye ezek a beavatkozások nagyon nagy műtétek. Ebben egyetértünk, annyival azért korrigál, hogy a régen behelyezett protézisek cseréje az igazán bonyolult eset. A protézisműtétek az adott végtag teljes keresztmetszetét érintik, azaz a bevezetésben már taglaltak szerint keresztben átvágják az ember csontját. De ezek ma már mindennapos beavatkozásnak számítanak, csak azért nem nevezhetők rutineljárásnak, mert minden műtét más, minden alkalom külön odafigyelést igényel.

Pintér László első generációs orvos, sem a közvetlen családjában, sem a felmenői között nem volt orvos. Az édesapja műszaki, az édesanyja humán értelmiségi volt, de ő már gyerekkorától orvos szeretett volna lenni. A Delta számított a kedvenc tévéműsorának, 67 évesen vasárnap délutánonként ott ült a tévé előtt, és várta az ismerős szignált. Minden érdekelte a műsorból, de mindig arra várt, mikor mutatnak végre egy műtéti jelenetet, mikor egy picit az emberbe bele lehetett látni.

Így volt ez elrendezve genetikailag. És emellett még szerencséje is volt, a legjobb barátját szintén ez a terület érdekelte. Együtt járták a természetet, gyűjtötték az állatokat, vizsgálták, esetleg boncolták. Ez a kapcsolat egyébként ma is tart, a barátja is orvos lett, Budapesten él, a Szent István Kórházban urológus.

Az általános iskola után Pintér László a reál irányultságú Lovassy gimnáziumba jelentkezett, ahova azonban nem vették fel matematika tagozatra. Ma úgy látja, talán ennek köszönhető, hogy végül orvos lett belőle. Mivel csak két évig volt tantárgy a biológia, fakultációban is azt választotta. Nagyon kedves tanáraként emlékszik Huller Rózsika nénire, aki abszolút támogatta a választását. A pécsi orvostudományira elsőre sajnos nem vették fel, de sietve hozzáteszi, hogy ezután is az egészségügyben dolgozott, Pécsen, a II-es sebészeti klinikán lett műtősfiú. A rá nagyon is jellemző tudatosság persze itt is dolgozott, azért a pécsi klinikán lett műtőssegéd, mert hallgatott a legkedvesebb nagybátyjára, aki azt mondta, ha oda akar bekerülni, akkor ott kell lenni, tűzközelben. A kitartás ezúttal is meghozta a sikert, másodszorra felvették. Az egyetemen nagyon korán kialakult benne - ahogy ő fogalmaz - a baleseti sebészeti irányultság. A diploma után hazajött, a hatodévet már itt töltötte gyakorlaton. Végigment a megyei kórház osztályain, több helyen ajánlottak számára állást, de ő csak Pákozdy főorvos urat ostromolta, hogy nála, a traumatológián szeretne dolgozni. Mikor már vagy ötödször kereste fel, hogy főorvos úr, nekem választ kell adnom másutt, de én ide szeretnék jönni, akkor Pákozdy felvonta a szemöldökét, előbb mondott egy cifrát, majd azt, hogy tudod mit, akkor gyere ide, fölveszlek. Azóta egy nagyon kis kitérőt leszámítva itt dolgozik és nagyon jól érzi magát. Itt tanulta meg a szakma 90 százalékát, mert vannak olyan jó szakemberek, akiktől ezt elsajátíthatta.

Az egészségügy általánosan nehéz helyzete ellenére a megyei kórházban zajló befektetések, nagy fejlesztések pozitív hatásait érzi, de nem minden változás hozta a várt eredményt. A sürgősségi részleg kialakítását alapvetően behatárolták az előírások, az épületadottságok, kulturált, korszerű lett minden, de ezzel párhuzamosan apró visszalépések is vannak. De tudunk dolgozni folyamatosan, és ha az ember a munkáját tudja csinálni, az egy öröm - tesz pontot ennek a gondolatnak a végére.

És már vesszük is fel a másik szálat. Úgy egészében azért döcörög az egészségügy. De ehhez már hozzászoktak az elmúlt húsz évben, együtt kell vele dolgozni. Ha kér valamit a műtősnőtől, és azt hallja, hogy nincs, akkor kér valami mást, ha az sincs, akkor egy harmadikat, de a helyzetet mindig megoldják valahogy. Nem igazán mond azzal újat, de ő is azt érzi a saját bőrén, hogy az egészségügy attól megy, hogy a benne dolgozók - a takarítónőtől az igazgatóig tolják a szekerét.

A fizetés nem sok, noha a két hónappal ezelőtti bérrendezést azért megérezték. Paraszolvencia van - a veszprémi kórházban már legálisan adható -, az európai bérezés tizedének ha megfelelő fizetés miatt kénytelenek elfogadni. Ezzel együtt úgy gondolja, ő és a többi orvos is jobban örülne, ha nem lenne rá szükség. Ha annyi fizetés érkezne a számlájára, hogy abból megnyugtatóan meg lehessen élni. Ezzel az orvoselvándorlást is meg lehetne oldani. Az utób- bi megérintette őt is, fejvadász cég kereste meg, hogy az Egyesült Királyságban létezik egy kórház, amelynek pont rá, Pintér László doktorra lenne szük- sége, ennyi és ennyi pénzért. Annyiért, hogy abból nemcsak saját magát, de a családját is szépen el tudta volna tartani Angliában is. Ezen néhány hetet azért gondolkodott, de aztán döntött: marad. Le- húzott itt néhány évtizedet, szeretik, jól érzi magát. Eszébe jutott a kint dolgozó kolléga, aki, ha egy jót akar beszélgetni, felül a repülőre és hazajön. Ő inkább el sem megy.

Marad, de azt szeretné, ha az erkölcsi megítélés is magasabb lenne újra. Ha a média bizonyos rétegeiben nem taposnák rendszeresen sárba az egészségügyet. Ha a nagy ritkán előforduló műhibák mellett legalább egy kicsi hangsúlyt kapna az a néhány millió eset is, amely jól végződik, és a beteg gyógyultan és elégedetten távozik.