Jegyzet - Hiányzik a belső kontroll

Hol egyik, hol másik oldalon találnak bizonyításért, elszámoltatásért kiáltó múltbéli bűnöket, hol itt, hol ott esik ki egy-egy csontváz a szekrényből. Mindezzel persze nincs is baj, a módszert tulajdonképpen már megszokhattuk az elmúlt két évtized során. Bár azt ennyi idő múltával azért már tudni illene, hogy nem csupán az kenődik, akit a sár megtalál. Amiért viszont érdemes szót emelni, az mindeme lélekemelő cselekedet egyre durvuló hangneme.

Eleddig legföljebb azon morfondíroztunk, vajon azok a képviselők, akik újságot olvasni, laptopot böngészni, netán nassolni járnak be a Parlamentbe, esetleg nem is látjuk őket, miként szólnak majd hozzá, hogyan szavaznak sorsdöntő kérdéseinkben. Most leginkább a fejünket kapkodjuk a fölöttünk röpködő, jóízlésünket sértő kifejezések hallatán. Politikai kultúránk (vagy kulturálatlanságunk) elképesztő mélységekbe süllyedt. És ez baj.

Álmodoznunk nem kell: kormánypárt és ellenzék sosem fogja szeretni egymást. De az alapvető tisztelet mindenkinek kijár, különösen azoknak, akik őket az ország ügyeivel való foglalatossággal megbízták. Mert ha ez a viselkedés az általános, akkor kiskorúnak nézik a magyart. Kiskorú előtt viszont akkor sem káromkodik a felnőtt, komoly ember, ha már nagyon feszíti az indulat.

Mert tudja, hogy rossz példával szolgál. Meg a népszerűségéből is veszíthet. Igaz, mindez a választási eredményt jelentősen nem befolyásolja. Ám a szavahihetőséget kétségbe vonhatja, mert tudjuk, mindez a gyengék fegyvere. És káromló, szebbnél szebb jelzős szerkezeteket alkotó politikusainknak azt is jó tudni, hogy mi, szavazók már nem ott tartunk, hogy annak hiszünk, aki azt mondja, amit hallani szeretnénk. Inkább annak, aki az igazat mondja.