Shakespeare Titus Andronicus című tragédiájának bemutatója a játékszínben

Kéri Kitty: - Szalma Tamáshoz régi jó barátság fűz. Sokat beszélgettünk arról, milyen szerepeket kellene eljátszania, holott nagyon sok szerepet játszott már. Idén Shakespeare év van, születésének 450. évfordulója, azon gondolkoztam, melyik az a Shakespeare hős, amit ma Szalma Tamás játszhatna. Két név merült fel, az Athéni Timon és a Titus Andronicus. Én az utóbbira szavaztam, bár sokszor kérdezik tőlem, nő létemre miért Shakespeare legvéresebb tragédiájához nyúltam. A darab által felvetett kérdések izgattak: hová vezet a bosszúval kikövezett út, ahol nincsen elfogadás, megbocsájtás, nincs empátia, csak saját sérelmeinket látjuk. Egyik tett követi a másikat, ok-okozat formájában és ez olyan véghez, pusztuláshoz vezet, amiből sajnos, nincs kiút vagy továbblépés. Csak reménykedhetünk abban, hogy lehet még újrakezdeni, jön egy újabb generáció, ami talán nem rontja el úgy a világot, ahogyan ma tesszük ezt emberek.

Kéri Kitty, az előadás rendezője, és a Titus Andronicust alakító Szalma Tamás. fotó: Penovác Károly

Ami ebből a történetből anyaként fontos volt, hogy felhívjam arra a figyelmet, jelezzem másoknak és magunknak, mennyire megfeledkezünk a gyermekeinkről. Van itt egy kicsi fiú, aki kószál végig az előadásban. Mi lesz vele, ha a felnőttek ilyen példát adnak, bosszút állnak, képtelenek a megbocsájtásra, nem mutatják meg, hogyan lehet elfogadni, toleránsnak lenni. Ha ilyen beteg világban nőnek fel a gyerekeink, milyen lesz a jövőjük. Örülök, hogy Oberfrank Pál igazgató és Eperjes Károly művészeti vezető úgy döntött, megadja a lehetőséget, hogy bemutassuk a darabot, hiszen ritkán szokták műsorra tűzni a színházak. Sokszor éri az a vád, hogy korai Shakespeare, „fércmű", nem értek egyet. Nem realista , lineáris dramaturgiát követ, hanem helyzetek sorozata, amiben az emberi lélek mozgató rugóit, hogy meddig lehet még elmenni, míg össze nem roppan az ember, a hatalommal való visszaélést, kirekesztést, a bosszúvágy működését vizsgálja. Nehéz feladat volt a színészek számára, de úgy érzem szép lett a végeredmény. Tandori Dezső fordítását azért választottam, mert kortárssá válik az előadás. Olyan, mint egy mai modern dráma, néha akár tömören, nyersen is fogalmazva.

Szalma Tamás: - Nagyon megnyugtatóan megtisztelő érzés, amikor egy kiváló rendező arra gondol, hogy rám oszt egy nehéz szerepet. Az ember úgy kezd neki, hogy ez biztosan olyan lesz, amilyennek lennie kell. Még az is lehet, hogy olyan lett. Én ennyit még nem küzdöttem egy szerepért magammal, ez az eddigi legtöbb szenvedést okozó munka volt számomra. Már önmagában az erről való gondolkodás is. Sok olyan szerepet játszom  –valószínűleg  az alkatom miatt - ami a magányt járja körül különféle nézőpontokból, de a legtöbb szerepemhez az én személyes kapcsolódási pontom általában a magány. Titus Andronicus magánya, az ő gondolatai, nagyon érzékenyen érintettek, már akkor is, mikor még nem értettem belőle semmit.

Amikor csak gondoltam, hogy ez fájni fog. És ahogyan kerültem egyre beljebb a megfejtésbe, próbáltam azt a fajta színészetet megvalósítani, amit legjobban szeretek csinálni: így vagy úgy, de „beleszuszakolom" magam abba a szerepre, amit játszom. Nem tudok másképpen, nem is volna másképp kedvem játszani. Ahogyan a próbafolyamat haladt előre, nekem nagyon fájt és erősen megváltoztatott bennem mindent, amit eddig gondoltam magamról, a világról, az egyéni szabadságvágyról és a közösség iránti felelősségérzetről. Arról, hogy van-e értelme a közösség iránt felelősséget vállalni, van-e értelme vágyni az egyéni szabadságra. Olyan volt ez nekem, mintha kiradíroztam volna magam. Szájhős vagyok ebben a „magányoskodásban", mert igazából legjobban csak a barátaim között szeretek magányos lenni. Én ezt a fajta színjátszást szeretem, ezt tudom, nem tudok könnyű kézzel színdarabokat gyártani. Nekem attól elment a kedvem. Az, ahogyan én valójában szeretek színházat csinálni, az egyrészt minden szempontból fáj, másrészt nem tudom, hogy ez kit, kiket érdekel. Azt tudom, hogy van értelme ennek a fajta színháznak. De hogy kit érdekel, nem tudom.

Kéri Kitty: - Szalma Tamástól több ez a Titus Andronicus, mint akármelyik Titus Andronicus. Titus Andronicus az egész életét feláldozta valamiért, amiben hitt. Szolgált egy hatalmat, hűségesen, jó katona módjára, feláldozta a fiait a háborúban, gondolkodás nélkül megölte azt a fiát, aki a császár ellen fordult. Van kötelességtudata, de amikor felajánlják neki a hatalmat, nem akar politizálni. Megtehetné, mégis van annyi erő benne - nem tudni, hogy ez erő vagy gyávaság-  és képes azt mondani a hatalomra, hogy nem kérem, mert eleget harcoltam. Ez elindít egy lavinát, nem jó császárt választanak, a döntéstől rossz helyzetbe jut a birodalom. Pontosan ő temeti el saját magát és mindent, amiben hisz: a családját, a tisztes eszményét, mindent, amiért küzdött, ez visszamenőleg is sok dolgot megkérdőjelez. Bár igazat adunk Titusnak, szimpatizálunk vele, ő a hős, tisztességes, becsületes, aki a tisztességért és a becsületért önmagát és a családját is feláldozza, mégsem jut vele sehova. Nem véletlenül helyezte a történetet Shakespeare a Krisztus előtti időkbe, ahol nincs ott a megváltás reménye, ahol minden összekavarodik. Van Isten, nincs Isten, ki az Isten, kiben létezik az Isten, ki képzeli magáról, hogy saját maga istene és megtehet bármit? Hogyan hat ez a kicsi emberre, Róma népére? A végpusztulás után lesz-e új erő, újra építeni mindent, hogyan lesz a sok csonka testből újra egy egész, igen kétséges. Szándékosan választottam a Tandori fordítást, szándékosan nem gondolkodtam korhű jelmezeken. Egy kiszáradt medencében játszódik a darab, aminek a mozaikpadlóján Róma jelképe látható. De lehetne egy mai medence is, akármelyik milliomosnak a kertjében. Rendkívül intenzív, erős képekkel, mozgással gazdag előadást láthatnak a nézők szombat este, amit a Titusban résztvevő összes alkotónak köszönök.

Szalma Tamás: -Nincs szerepálmom. Egy volt és azt eljátszottam évtizedekkel ezelőtt. Az ember megrendeléseket teljesít. Megtudom, mit játszom és annak többnyire örülök. Szerencsém volt, az utóbbi években mindig nagyon örültem a szerepeknek. Az, hogy miként  hat rám a szerep, arra nem tudok készülni, de itt már az elején, mikor elkezdtem a darabbal foglalatoskodni, éreztem, hogy változtatni fog rajtam. Az az erős változás, amit bennem okozott ez a szerep, létező valóság.  Be kell kalkulálni, hogy az egész személyiségem, egész szakmai tudásom egy másik szintre került a szerep miatt. Ezt nem lehet előre tudni. Lehet, hogy Kitty tudta, én nem tudtam. Sokan tudnának mesélni, hogy ilyenkor hogyan viselkedem, de nem tudok másképpen. Ez a szerep mostanra olyan alakítássá vált, amire bizonyosan büszke leszek egész életemben, másrészt ehhez fogom mérni a többit is.