A magyar Pompei áldozataiért

A szemem láttára nőtt, gyarapodott, hatalmasodott el a tározórendszer, és ért mára a közeli faluig. A monumentális méretek még megdöbbentőbbek voltak kezdetben, amikor sivár, csupasz szürke falként meredeztek az út mentén. Aztán a természet emberi segítséggel kezdte elfedni a látványt: az ősgyep, a megjelenő fák fokozatosan feledtették, hogy mit rejtenek az akkor már barátságosnak tűnő domboldalak. 

Rémlik, mintha egykor német szakemberek akarták volna jó pénzért elszállítani és hasznosítani az egészet, de mi nem adtuk. Nekünk ez kellett. Hogy mire, az rejtély. Talán arra, hogy majd egyszer mi is megtudjuk a hasznosítás titkát, és akkor újabb pénz lehet belőle. De nem lett, csak baj és borzalom.

Megcsúszott, szétnyílt a tározó egyik sarka, és feltartóztathatatlan áradatként kiszabadult a gyilkos iszap. Belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha mindez éjszaka következik be: hány álmában védekezésképtelen emberrel végzett volna a halál. A magyar Pompei - lassan már így emlegetik a környéket, párhuzamot vonva a hajdanvolt lávaömlés és a mostani iszapáradat között. A világon egyedülálló katasztrófa figyelmeztet: felelősek vagyunk mindannyian környezetünkért. A most a nyilvánosság elől bujdokló tulajdonosoktól, vezetőktől a gáton szolgálatot teljesítőkig. Mindenki.