Úgy dolgoztam, mint egy festő - Beszélgetés Tóth István fotóművésszel

A művész több értékes képet ajándékozott a múzeumnak. A 90. születésnapját éppen pénteken ünneplő fotográfust képkészítési technikájáról, a digitális képkorszakról és művészi hagyatékának sorsáról is kérdeztük.

Tóth Ferenc fotóművész (Fotó: Penovác Károly)

– Több interjúban is elmondta, szerette volna, ha egy emlékház bemutatja a fotóit, fényképezőgépeit. Lát esélyt arra, hogy ez létrejöjjön?

– Az volt az elvem, hogy ha valaki Tóth István képeket akar látni, menjen Ceglédre. 90 évesen nem tudok már várni. Többször felmerült, tervek is készültek, hogy Kecskeméten vagy Cegléden létrehoznak egy emlékházat, de végül különböző okokból ez mindig meghiúsult. Az évtizedek alatt 2200 nemzetközi kiállításon szerepeltem, 327 díjat nyertem, minden képem iktatva van, ezeket elhelyezni nem könnyű. 52 országban volt kiállításom Afrikától Ausztráliáig, Szingapúrtól Buenos Airesig, a katalógusok is meg vannak felcímkézve, gondosan becsomagolva. Erre kellene a Tóth István Múzeum.

– 2002-ben az Országos Széchényi Könyvtárnak, most a veszprémi Laczkó Múzeumnak adományozott képeket. Ezek összefüggnek azzal, hogy nem nyílt meg az emlékkiállítás?

– Eszem ágában sem volt, hogy vidékre adjak anyagot. A veszprémi múzeum megkeresett, hogy képet akar vásárolni. Meglepett, mert nincs kötődésem ide. Vásároltak tőlem két képet, és bennem megért az a gondolat, hogy egy nagyobb anyaggal ajándékozom meg a múzeumot.

– Kizárólag fekete-fehér képeket készített. Miért idegenkedett a színestől?

– Magyarországról én küldtem először színes képet nemzetközi kiállításra, de ebből nagyon hamar kiábrándultam. Ha ránézel egy képre, a legfehérebb fehéret látod először, ez törvény. Színes képnél ezt a funkciót a piros veszi át, a lámpa figyelmeztető jelzése is piros. A piros színt nem lehet, viszont a fényt oda vittem, ahova én akartam. Úgy szoktam mondani, hogy én nem fényképezek, hanem fényt írok. Oda teszem a fényt, amit meg akarok mutatni.

– Komponálta a képeit, fotózás előtt vázlatokat készített. Mit jelentett ez a gyakorlatban?

– Minden képem rendezett. Egyes fotográfusok ezt ellenzik. Azt is rendeztem, ahogy a galamb kirepült a tetőn. Sokszor ceruzavázlatot készítettem otthon, például a két nő rivalizálásáról szóló Vetélkedés vége című képemről is. Modelleket kerestem, sokszor az utcán láttam meg őket: illedelmesen bemutatkoztam, volt, aki szépen mosolygott, s olyan is, aki elküldött a keserűségbe. Én alkotok, nem úgy, mint azok a fotográfusok, akik elindulnak nyakukban a fényképezőgéppel. Meghatározott témára mentem ki mindig, vagy komponáltam, a Kortársak ciklusnál pedig meg kellett ismernem a művészeket. Elmentem Barcsay Jenőhöz, elmondtam neki, tudom, hogy megírta a Művészeti anatómiát, de ki ő valójában? Egy napig bent laktam nála, figyeltem. Úgy dolgoztam, mint a festő, aki maga elé teszi a vásznat, és fogja az ecsetet: a nem létezőből alkottam létező képet.

– A digitális képkészítésről mi a véleménye?

– A digitális gépektől nem lesz jobb a kép, elsősorban a fotós kényelmi rendszerét szolgálják. Korábban fényt kellett mérni, meghatározni az expozíciós időt, beállítani a távolságot, a lencsenyílást. A digitálisnál nem kell az élesre állítással foglalkozni. A filmcsíkra csak rögzítettem, a kép otthon a laborban született meg. Rá kellett exponálni, vagy takarni. Mire végre sikerült, sokszor 10-15 kópiát csináltam. A számítógépnél ilyen probléma nincs.