Védjegye a mosolya

A veszprémi házaspár nem éppen ma kezdte az átlagon felüli amatőr sportolást. Huszonkilenc éve annak, amikor a nagymamára bízták hároméves Kornél fiúkat avval, hogy átgyalogolnak szülővárosukba, Devecserbe. Férje, Attila Herendnél még visszafordult volna, de ő nem engedett. Igaz, mire estére megtérek szüleikhez, Judit a konyhában elvesztette az eszméletét. Az após a szegény férjet vonta felelősségre Féltette a lányát, akinek öt éves korában a zebrán átment egy részeg motoros a fején. A csodával határos módon túlélte a balesetet, kilenc hónapig volt kórházban.

- Nyolc hónapra, burokban születtem. Mondta is az orvos a szüleimnek, szerencsés leszek az életben. Hát, a kisebb-nagyobb bajokat leszámítva, nem panaszkodom. Minek is tenném? Kinek lesz attól jobb? Ha keseregnék, gyorsan megértőkre találnék, de, ha bárminek is örül az ember, értetlenül néznek rá. Nekem a mosoly a védjegyem - mondja fülig érő szájjal Hanischné Bognár Judit, aki az 54 évéből nyugodtan letagadhatna másfél évtizedet. - A bringázásunk úgy kezdődött, hogy Kornél fiunkkal együtt mentünk túrázni, de igazán 18 éve járom meglehetősen erős tempóban az utakat a férjemmel. A napokban jelezte a kilométer-számláló, hogy elértem az 50 ezret, de, ha a korábbi időszakot is ideszámítom, közel 80 ezer kilométer van a lábamban. A fiam mondta a minap: „Anyu, éppen ideje lenne futóművet cserélni „ Ötvenkilenc éves férjem, aki postás, még többet tekert életében, hiszen a munkába is drótszamárral jár. Ha bent sétálok a városban, nem egyszer ismeretlenek megszólítanak: ”Kerékpár nélkül ?” Mások furcsán néznek rám, mondván hajszolom a teljesítményt. Erről szó sincs, nekünk a mozgás, a kerekezés örömet ad, hogy kint lehetünk a szabadban, találkozhatunk többnyire kedves emberekkel.

Judit és Attila évtizedek óta járja kerékpárral megyénk útjait is (Fotó: Mátételki András)

Kerékpárútjainkról nem igazán jó a véleménye, mivel sok szakasz elhanyagolt, balesetveszélyes. Nem egyszer leszállnak a nyeregből, hogy letakarítsák az aszfaltról az üvegszilánkokat, vagy éppen egy kisállatot segítsenek át az út túloldalára. Rosszul esik nekik egy-egy reakció, amikor jó szándékkal figyelmeztetnek gyerekes szülőket, hogy nem éppen a legkisebbnek kellene hátul tekernie a sorban. Volt, hogy már durván visszaszóltak nekik:” Azzal a gyerekkel foglalkozzál, akit te csináltál!”

Bringáik málhazsákjaiban tartott napi „ellátmány” mellett többek között magukkal visznek három pótgumit, szerszámokat, pumpákat. Azért is, hogy, ha kell, másokon is tudjanak segíteni, amire számtalanszor volt már példa.

Próbáltak ők másképpen is segíteni Nyolc évvel ezelőtt a tihanyi rév szabad strandján négy apróság ugrált a hullámzó vízben. Attila megkérdezte őket, tudnak-e úszni - nemleges volt a válasz. A férfi javasolta, akkor inkább menjenek ki a partra a szüleikhez, de a gyerekek nem hallgattak rá. Judit vette észre távcsövön, hogy az egyik apróság eltűnt a vízben. Mindenki rohant a tóba, de már késő volt: a lányka iszapos vizet szippantott, amitől azonnal megfulladt. Férjét azóta is bántja az eset, hogy nem szólt rá határozottabban a gyerekekre.

Judit nem szívesen beszél a 2002. áprilisi balesetéről, amikor a nosztori úton hirtelen fékeznie kellett, és fejre állt a biciklijével. Eltörött a bal csuklója, kiugrott a jobb válla, mindkét lábáról lenyúzta a bőrt. A mentőben elájult. Ráadásul a rendőrség pénzbírságra büntette, mert veszélyeztette a mögötte haladókat. A summát le is ülhette volna. Családja, tudta nélkül, kifizette a bírságot, amit csak karácsonykor mondtak meg neki tréfával elütve a dolgot.

Amikor ismét nyeregbe tudott szállni, ő segített a szántódi révnél elgázolt fiatalemberen, akit szeme láttára röpített magasba az autó. Elsősegélyt nyújtott a fiatalnak, akinek mindkét válla kiugrott, az összes ujja eltörött, erősen vérzett, s kirepedt az oldala. Ha már ilyen megrázó balesetet is átélt, miért nem hord fejvédőt, kérdem. Lelkileg nem tudom elviselni a fejemen a „szorítást”, magyarázza, ezért sapkát sem viselek. Ha nagyon zord az idő, kapucnis kabátban járok.

- Régen, ha egy éjszakára kerestünk szállást, elutasítottak bennünket. Mivel mára csökkent a vendégforgalom, már szívesen látott vendégek vagyunk a tópart mindkét oldalán. Sok évvel ezelőtt a balatonlellei vasútállomás padjára dőltünk le aludni, ám rövidesen két férfi állt fölénk, mondván, ez az ő helyük. Hajléktalanok voltak. Beszélgetés közben egyikük megjegyezte a férjemnek, hogy milyen jól beszélek magyarul Talán valamelyik afrikai országból származónak nézett? A keszthelyi esetet sem felejtem el, amikor a Lord koncert után a vaksötétben egy focipályát néztünk ki magunknak szállásnak. Reggel arra ébredtünk, hogy a bennünket körülvevő panelházakból kíváncsi szemek fürkésznek bennünket - jókora park közepén töltöttük az éjszakát. Azon a mai napig is nevetünk, amikor a déli parton a reggeli fürdés végén észrevettem, hogy a kövek közé szorulva ott vergődik egy közel négy kilós ponty, amelyet kézben kihoztam, s felkínáltam a mellettünk horgászó idős férfinak. Csak nézett kerek szemmel, s azt kérdezte:” Magának nem kell?” Visszakérdeztem:” Kössem a biciklimre?!” Elfogadta a potykát, mondván legalább lesz otthon aznap ebédjük. De azért mérgében földhöz vágta a botját, mivel egész éjszaka nem fogott semmit. Azt sem felejtem el, amikor a jól ismert, volt fonyódi gyerektábor 30 éves ünnepségére csöppentünk be a kiöltözött vendégsereg közé - mi persze bringás szerkóban voltunk. A vacsora meghívást udvariasan visszautasítottuk.

Nagyon megijedt, amikor a Herend fölötti erdőben pár méterre tőle lőtt ki a vadász egy vaddisznót. Máskor ugyanitt kúszó-mászó, egymás ellen „harcoló” katonák közé keveredtek - hadgyakorlat volt. Az egyenruhások - enyhén szólva - tépték a hajukat a két civil láttán.

Sok évvel ezelőtt Juditnak feltűnt, hogy több külföldi zászlót akaszt ki a kerékpárjára. Ismeretlenül bejelentkezett a város akkori polgármesteréhez, Dióssy Lászlóhoz „magánügyben”.  Kapott is egy zászlót, amelyre felhímezte a város nevét, s már ezzel indultak két nap múlva útra. Mit ad ég, az elöljáróval összefutottak a füredi úton, ahol „ellenőrizte”, ajándéka jó helyre került-e. A talpraesett hölgynek azt intézte el Pál Béla országgyűlési képviselő, hogy a balatonvilágosi, egykori pártüdülő területén áthajthassanak, s ne kelljen ezért drága strandbelépőt venniük.

- Jó érzés áttekerni a kisebb településeken, ahol az idősek szívesen veszik, ha köszönünk nekik, arrafelé a kamaszok is ismerik az illemet - mesél tovább Judit, aki részmunkaidőben recepciós a Városi Művelődési Központban. - Olyan szinten is szövődnek útközben barátságok, hogy Attila többször hordott be vizet Felsőőrsön az idős Ági néninek. Buszvezetők villantanak ránk vagy integetnek menet közben. Mások ismeretlenül jelölnek be a Facebookon. Látásból ismertek bennünket a cecei dinnyések is - többször áttekertünk Paksra ismerőseinkhez -, akiktől Veszprémben kaptunk ajándékba egy jókora dinnyét. Többen azért szólítanak le, hogy tanácsot kérjenek a túrázásaikhoz. Amúgy engem a kerékpározás testben és lélekben egyaránt rendben tart. Úgy érzem, hogy útközben energiabombák szabadulnak fel bennem. Ez már fél egészség, amiért én is sokat teszek. A többi az orvosaimon múlik.

Ennél a mondatnál eltűnt arcáról a mosoly. Bizonyára a betegségeire gondolt. Mondja is, meg nem is, hiszen soha nem szerette sajnáltatni magát. Fiatalon kétszer is ”kijött” a rákból, de amikor nyolc évvel ezelőtt az ágyhoz kötött édesanyját hónapokon át gondozta, emelgette, gerincsérvet kapott, titánt ültettek be a nyaki gerincébe. (Részbeni felépülése után merevítő gallérral a nyakában már ismét útnak indult.) Két évvel ezelőtt közölték vele az orvosok a lesújtó hírt, hogy dupla autoimmun betegsége van. Ez után emberpróbáló szteroid kezelés alá vetették. Akkoriban napi 30, ma már „csak” nyolcféle gyógyszert szed.

- Ha időről időre legyengülök, elbujdosok, hogy ne lássanak gyengének. Erőt és kitartást szeretnék mutatni mindenkinek, azt, hogy soha ne adják fel. Nekem nincs betegségtudatom, elégedett vagyok a sorsommal. Segít ebben a férjem és a nagyfiam, akik előtt sóhajtani se merek, mert nagyon aggódnak értem. Hogy mit hoz a holnap? Nem tudom. Addig is vár ránk a csodálatos természet, az emberekkel való találkozások.