A kortárs magyar próza unalma

Lehet, hogy velem van a baj, de a mai napig nem tudom elfogadni, ha egy mûvész hülyén néz ki, rátesz egy lapáttal saját egzaltáltságára. Röhejes, ha valaki fehér parasztingben jár és fakereszt lóg a nyakában, taszító, ha lófarokba kötött haja ragad a zsírtól. Persze a hülye külsõ többnyire hülye és zavaros szöveget okád magából. Vasárnap este nézem az m2 Mûvész-
negyed címû kulturális törzsasztalát, és röhögni támad kedvem a mûsorvezetõn, aki mint egy deviáns punk, úgy virít a képernyõn. S tudálékos, amúgy istenigazából.
Három vendége - Csaplár Vilmos, Bódis Kriszta írók és Fassang László orgonamûvész - nem is tud mit kezdeni a kérdéseivel, inkább egymás közt dumcsizgatnak. Wesselényi-Garay Andor magázza õket, ami anakronisztikus ebben a környezetben, túlzott finomkodás a dög nagy unalomban. Mert a beszélgetés a regényírás mûhely- titkairól nyögvenyelõs,
így csak - ha elfogadom, hogy a stílus maga az ember - érdektelen mûvek születhetnek. Ki kíváncsi arra, hogy Csaplár írás közben soha nem tudja a következõ mondatát, küszködik a szerkezettel. Mi a francot kell errõl nyáron, vasárnap este filozofálgatni?! Bódis elevenebb, tisztában van azzal, honnan hová akar eljutni. Aki ebben a négyesben életrevaló, az
orgonamûvész és hegymászó Fassang, aki mosolyog az affektáláson, amelytõl nem jön izgalomba a nézõ, nem szalad másnap a boltba, hogy megvegye Csaplár és Bódis új könyvét. A vasárnapi Mûvésznegyed hemzsegett a sutaságoktól, a majomkodástól. Arra talán jó volt, hogy rávilágítson miért nem rágjuk le a körmünket a kortárs magyar prózától. S ha nincs Esterházy és Kukorelly élõ miniesszéje a fociról és az íróságról, a Mûvésznegyed csak valahol a peremvidéken élne emlé- kezetünkben.