A hidakat ácsoló költő, műfordító

Ismét találkozhattam a Balatonalmádiban vendégeskedő költővel, eszembe jutottak azok a hetvenes évekbeli erdélyi útjaim, amikor élő képekben kaphattunk példát arra barátaimmal, hogyan is lehet közlekedni a kisebbségi sorsba kényszerített magyarok ősi hazájában fától fáig , azaz lélektől lélekig. Ott kaptam azt a bakelit- lemezt még a hőskorszakban egy székely családtól, amelyen Illyés Kinga, az erdélyi magyar előadóművészet közelmúltban elhunyt emlékezetes alakja romániai magyar költők verseiből, mezőségi és csángó népdalokból adott elő válogatást. Bizonyá- ra sokan emlékeznek e lemezre, mely Fagyöngy címmel bejárta a nagyvilágot is később. Nemrég egy ismerősöm emlegette, hogy ama vasfüggönyös korszakban hogyan lopták át Romániából s aztán Magyarországról az amerikai magyarokhoz.

Ez a lemez volt az első Erdély-élményem, amely segített megérteni, át-érezni az ottani magyarság szomorú, kiszolgáltatott helyzetét, hozzánk kiáltó szavát Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár versein keresztül. A rendszerváltás után a prózaíró Sütő András mellett Kányádit mint az erdélyi mai magyar irodalom második legjelentősebb alakját, nagy doyenjét emlegették már. Az emlékezetes Erdélyi csilla-gok antológiába 1988-ban tíz versét is beválogatták, köztük a Fától fáig mellett két másik meghatározó költeményét, a Fekete-pirost, amely a széki cselédlányok elhallgattatott néma táncát villantja fel, valamint az Illyés Gyulának ajánlott Krónikás éneket. Kányádi-est persze nagyon hiányos volna, ha a később született, jól ismert versek, versciklusok elmaradnának belőle. Erről Almádiban a meghívott kísérővendég, Gryllus Vilmos gondoskodott, a verseket megzenésítő Kaláka együttes képviseletében. Az esten többek között megszólaltak a Vannak vidékek ciklus versei és a Valaki jár a fák hegyén, valamint a Kuplé a vörös villamosról. Kányádi nem változott, most is ugyanúgy adomázik, ironizál, bölcsködik - ahogy maga nevezi e tevékenységet -, mint a 80-as évek végén, a rendszerváltozás hajnalán, s mint megyénkben is tette a közelmúltban többször is. Évente közel másfél száz előadóestet vállal, s könyveit - mint Almádiban is - hosszú soroknak dedikálja mindig.

Korszakjelző sokszínű költészetével, emberi egyéniségével, erkölcsi tartásával, humoros odamondogató stílusával ma is hidakat ácsol a politikai szakadékokban botladozó magyarok közösségei között. Miközben hallgattam adomáit, történeteit a Halottak napja Bécsben című költeménye születésének körülményeiről, nem hagyott békén a gondolat: lehet, hogy az a bajunk nekünk magyaroknak, hogy csak ítélkezni szeretünk másokon, de önmagunkba nézni nem, s emiatt könnyen széthullnak, széthúznak közösségeink? Ezért vannak oldhatatlan ellentéteink, kibékíthetetlen gyűlölködéseink? Amíg egy nép, egy nemzet, egy ember nem képes magát önkritikusan látni, nem képes önmaga gyarlóságaival szembenézni kellő öniróniával, s nincs ösztönzése aztán a korrekcióra, addig nem nevezhető felnőttnek - mondta ezúttal is. S Arany Jánost idézte példaként, aki a bukott szabadságharc után meg tudta írni A nagyidai cigányokat. Mi bizony gyengén állunk az önkritikával, öniróniával nemzeti szinten is, mutatott rá.

Mellveregetős nép vagyunk, akik magunkat jóval különbnek, okosabbnak gondoljuk másoknál. Büszkén hivatkozunk Nobel-díjasainkra, de elfelejtjük hozzátenni, hogy azok egy része olyan, akiket más vonatkozásban el szoktunk marasztalni a származásuk miatt. Befogadóbb, elfogadóbb nemzetként kellene élnünk, híven István király intelméhez: az egynyelvű ország erőtlen... - Én idestova 80 esztendősen elmondhatom, bejártam szinte az egész világot, s mindenhol találkoztam magyarokkal - mondta. - De nehéz szívvel tapasztaltam, hogy mikor elmerészkedik a kicsi Magyarország területére a magamfajta ember, ott azonnal határon túlinak kezdik nevezni. Én nem határon túli vagyok, hanem határtalanul magyar, szoktam mondani. Vajon mit gondol a mai autonómiatörekvésekről Erdélyben, fordultam az est végén a vendéghez.- Nekünk volt már egyszer autonómiánk Erdélyben, az 50-es években, a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Groza Péter idején, amely biztosította a szabad nyelvhasználatot ott, ahol 18 százalék nemzetiség élt, óvodától az egyetemig. A MAT azonban csak nevében jelentett autonómiát, hiszen semmiféle politikai, gazdasági, de még kulturális önállóságot sem biztosított hozzá. Valójában azt jelentette csupán, hogy szabad volt hivatalosan is magyarul beszélni és ügyeket intézni. S mikor a MAT létrejött, hamarosan gettóba kényszerült a magyarság, beszűkülést jelentett ez, ugyan-akkor hivatkozási alapot adott a román államnak, hogy a MAT-on kívüli szórványmagyarságban az asszimilációt felerősítse. Szóval nekem nagyok a kétségeim az autonómiával kapcsolatban. Én nem hiszek benne, hogy a különböző politikai találmányok üdvösségre vezetnek. Itt csak egy út van előre magyaroknak és nem magyaroknak, úgy érzem: minőségi embereket kell nevelni, s magunknak is azzá lenni, mert csak úgy tudunk megmaradni Erdélyben is, máshol is. Tudja, mit hiá- nyolok én? Egy lakodalmi rigmus szellemét ebből a mai világból: Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát!