A kifaragott régi madár - Lovagi cím Szabó Istvánnak

Szabó István fafaragó mester, fafaragó művész a Magyar Kultúra Lovagja kitüntető elismerést vehette át nemrég mestersége három évtizedes népszerűsítéséért. 

Exkuzálja magát, mikor puritán otthonában felkeresem, ahol minden a célszerűséget szolgálja. Ez az otthon valóban olyan, mint egy műhely. Ahol az asztal bármikor át tud alakulni munkaasztallá. 

Körben faragott székek, csodálatosabbnál csodálatosabb magyar motívumokkal, a bakonyi, Balaton-felvidéki népi fafaragás örökségkincsével, tanítványai apró próbálkozásaival és már a mestert megvillantó míves munkadarab-jaival, dobozkákkal, díszes mángorlófával és faragott nyelű botokkal. 

Szabó István kiskora óta farag. Saját bevallása szerint négyévesen kezdte a mesterséget, egy kismadár megfaragásával, amely rátétdíszként szolgált egyik szomszédjukban, de eltörött, s ő pótolni szerette volna. Akkor érzett rá, hogy meg kell tanulnia minél előbb a faragás minden praktikáját.

Ez nem tűnt elérhetetlen vágynak, hiszen apai és anyai ágon is neves faragók voltak a felmenői, évszázadokra visszamenőleg. Apai ágról ősi szentgáliaktól, anyai ágról a Magyarországra áttelepített salzenbergi sváb elődöktől szívhatta magába a mesterség titkos fogásait. 

Előbbiektől a magyarságtudatot, a népművészet iránti fogékonyságot, utóbbiaktól a német precizitást. Gyerekkorában Herenden éltek, s már az általános iskolában felfigyeltek kéz-ügyességére, idézi a kezdeteket. 

Tanárai beajánlották a porcelángyár művészházába, ahol működött egy képzőművész szakkör, melyet többek között Szekeres Károly és Horváth Éva szervezett, de Tóth János, a szobrászművész is átjött gyakran, aki erdélyi származású volt, s faragott is hobbiból. 

Mikor megtudta, hogy ő is farag, megmutatta neki a szülőföldjéről hozott faragásait és támogatta őt. Elég korán megismerkedett neves néprajzosokkal is, Békefi Antallal, Pesovár Jánossal és fiával, Ernővel, akivel utcaszomszédok is voltak. 

Ifjúként az ő biztatásukra és a veszprémi Bakonyi Múzeumban Vajkai Aurél ösztönzésére és segítségével kezdte a fafaragás szentgáli és környékbeli népi motívumkincsét felkutatni.Munkáit már huszonévesen számos alkalommal díjazták, kiállításokon is szerepelt. 

A kenyérkereset miatt azonban többször kompromisszumokat kellett kötnie élete során a kötelező és a szabadon választott feladatok között, különösen miután megnősült és családot alapított. Előbb a Bakony Műveknél dolgozott, majd az ajkai Videotonban, s aztán egy olasz érdekeltségű cég bútorkészítő műhelyében. 

Ajkai munkája idején alakult meg első fafaragó szakköre. Aztán később Szentgálra tevődött át a központ, a Tiszafa Faműves Műhely, melynek ma már Veszprémben, Balatonalmádiban is működnek csoportjai, s ezekben a kétéves korú gyermekektől a nyolcvanévesig vannak tanítványai. 

Egyik legemlékezetesebb eseménye volt életének, mikor tanítványaival együtt készíthették el 1986-ban a kővágóörsi evangélikus templom karzatát, és végezték el a belső faberendezés restaurálását.

Ezzel országosan is megismerték őket. Ezután alakult ki azzal a magyar néphagyományokat kutató csoporttal való kapcsolatuk, amely máig tart. 

Minden évben családja ősi örökrészén, Bakonybél közelében egy tanyán tíznapos fafaragó tábort szerveznek, ahová holland barátaik is eljönnek, s tőlük sokszor támogatást is kapnak a rászoruló családok tehetséges csemetéinek a táborozáshoz. 

A szakköröket harminchárom éven át a munka mellett végezte Szabó István, rengeteg anyagi áldozattal és csupán szeretetből felajánlott munkával.

Az anyagköltséghez, a szakmai kirándulásokhoz, a tábor fenntartásához pályázni szoktak támogatásért a megyei közgyűléshez, a Nemzeti Kulturális Alaphoz, Veszprém Megye Kulturális Köz-alapítványához, mondja. Ha ez nem volna - teszi hozzá -, nem tudja, miképpen tudnának létezni.