Egy emigráns kalandos élete

Szabadságszerető, idealista, örök lázadó maradt, aki a Burg Kastl-i gimnázium legendásan merev légköre elől a '68-as diáklázadásokba menekült, s utána is a legkülönbözőbb módokon kísértette a sorsot, szemben az árral. Talán a heves életszeretete segített neki a túlélésben. Ezt az érzést nemcsak a könyve, de a Tihanyban készült interjú is megerősítette bennem.

- Huszárvágás címmel adta ki most megjelent önéletrajzi regényét, ezzel egyrészt utal a radikális fordulatra, ami az életében akkor következett be, amikor 11 éves gyerekként, testvéreivel együtt elhagyta Magyarországot az 1956-os forradalom bukása után. Másrészt huszártisztként elhunyt édesapja alakját is fölidézi ez a cím. Miért tartotta szükségesnek, hogy ötven év távlatából megírja a történteket?

- Nem állt szándékomban, ám miután a tihanyi babamúzeum honlapján közöltem a rövid élettörténetemet, akik olvasták, jelezték, nagyon érdekesnek tűnik, miért nem írom meg terjedelmesebben. Időm is volt ezen a télen, mert most először itt maradtunk Tihanyban, korábban Münchenben töltöttük a teleket feleségemmel, Sibyllével. Végül is a gyerekeimnek, unokáimnak is szerettem volna elmesélni mindazt, ami megesett velem, illetve segíteni eligazodni a családi kapcsolatokban, annál is inkább, mivel én sokáig nem tudtam a felmenőimről szinte semmit. Kisgyerekként hagytam el az országot, nem volt, aki beavasson a családi legendáriumba, ennek ellenére én a családnak sokat köszönhetek. Bárhova mentünk, mindenütt ismerősként fogadtak, hála a családunk múltjának. Anyai ágról francia hugenotta családból származunk, szépapám kapitány volt az 1848-as szabadságharcban, Haynau halálra ítélte a 13 aradi vértanúval együtt, utolsó pillanatban kegyelmeztek meg neki, 16 évi várbörtönt kapott, ebből kilencet letöltött, mígnem a család kiváltotta magas vérdíjért. Ezután megválasztották Szabadka polgármesterének, a kiegyezés után főispán lett. Szépanyám testvére, Bíró Károly 20 évig Szabadka polgármestere volt, az ő ideje alatt épült ki a város központja, benne a híres szecessziós városházával. Apai ágról pedig ludovikás huszártisztek voltak a felmenőim, nagyapám a vívó-sportban és az öttusasportban nagyon fontos szerepet játszott, ennek ellenére a legismertebb családtag mégiscsak Filotás Lili volt, az első magyar rádió-bemondónő. A második világháború után ez a múlt egyszeriben érvénytelenné vált, jött a kitelepítés.

- Vissza tud emlékezni rá, egy 11 esztendős gyerek hogyan tudta elszánni magát ilyen sorsdöntő lépésre? Ráadásul 13 és 16 éves testvérei is csatlakoztak önhöz. Nem szerettem volna özvegy édesanyjuk helyében lenni, aki elkísérte önöket Ausztriáig, hogy átmenekítse a határon.

- Éppen most olvastam egy cikket Spiró Györgytől, amelyben arról ír, hogy 10-11 éves volt Budapesten 1956-ban és abszolút tudatosan élte meg az egész forradalmat, mint egy felnőtt. Én később a menekülttáborokban megismerkedtem fiatalokkal, 11-12 évesekkel, akik fegyverrel a kezükben harcoltak Budapesten. Akkor ilyen idők jártak. Én döntöttem el, hogy elindulunk, és nem a nagyobb testvéreim.

- Könyvének alcíme: egy életút a kétszázezer közül. Testvériséget érez az '56-os menekültekkel? Gyerekként a híres elitképzőbe, a Burg Kastl-i gimnáziumba került, amelynek diákjai, ahogy ön is írja, nagyon sokfélék voltak Széchenyi közvetlen leszármazottaitól kezdve Szálasi családtagjain át a csizmadiamester lányáig.

- Ezen a hétvégén tartják a magyar Parlamentben a Burg Kastl-i gimnázium emlékünnepségét, eddig majdnem hatszáz volt diák jelentkezett be a világ minden részéből. Kamaszként én teljesen az ottani nevelők hatása alá kerültem, szigorú keresztény, konzervatív erkölcsöt neveltek belénk, patriotizmust, belém meg pláne, hiszen mindig is érdeklődtem a magyar társadalmi problémák iránt. Csak később, már müncheni egyetemistaként értékeltem át azt a világnézetet, amit magammal hoztam, a '68-as diáklázadások hatására. A müncheni egyetemen politológiát kezdtem el tanulni, kelet-európai történelmet mellékszakban és szociológiát. Pont ezek az évek voltak azok, amikor a világon mindenütt megmozdult az egyetemi ifjúság, ez volt a '68-as generáció. Hamar rájöttem, hogy mit is akarnak. Nem kommunizmust, hanem a német társadalom elavult, bigott erkölcsi normáin akarták magukat túltenni, egy szabad, demokratikus társadalmi rendet létrehozni.

Visszatérve még egy gondolat erejéig a kastli gimnáziumhoz, nem meglepő, hogy az ott érettségizettek túlnyomó többsége elvégezte az egyetemet vagy a főiskolát, hiszen köztudott, hogy az emigráns fiatalokban hatalmas hajtóerő feszült, nemkülönben a mai migránsok többségében.

- Az emigrációban a világnézeti különbségek ellenére is képesek barátságban élni a magyarok. Ön szerint itthon miért nincs tolerancia egymással szemben a különböző '56-os tradíciók ápolói között? Miért lett itthon október 23. szinte a nemzeti viszály napja?

- Ez az, amit nem tudok megérteni. Számunkra, emigránsok számára mindig is evidencia volt, hogy 1956 szabadságharc volt. Az én életem központi témája '56. Sokat foglalkozom vele, mindent elolvastam ezzel kapcsolatosan. Nem értem, Magyarországon miért megosztottak a vélemények ebben a témában. Ezt annak tudom be, hogy a mai napig nincs 1956 őszintén, objektíven feldolgozva. Nincsenek megnevezve a besúgók, nincs rávilágítva, kik voltak a kádári rendszer kiszolgálói. Megjegyzem, Németországban sem tudták a nemzeti szocializmust rendesen feldolgozni, nem is akarták, mert átvettek nagyon sok akkori tisztviselőt az új demokratikus parlamentáris rendszerükbe. Nem utolsósorban ezért is kezdtek el mozgolódni '68-ban a német értelmiségi fiatalok. Amit földolgoztak a németek a berlini fal leomlása után, az újraegyesülés után, az az NDK múltja. Rájöttek, ha toleráns, demokratikus társadalmat akarnak, akkor ezzel szembe kell nézni. Ezt nagyon becsülöm náluk. Nagyon fontos lett volna Magyarországon is objektíven szembenézni a múlttal. Ezért is tértem ki a könyvemben arra, hogy engem is megpróbált beépíteni a belügy, úgy, ahogy például egy ügyvéd barátomat is. Egy alkalommal lekapcsoltak a határon, majd beidéztek a KEOKH-ba. A beszélgetés két középkorú férfi jelenlétében órákon át tartott. Minden nagyon érdekelte őket a magyar emigrációval kapcsolatban.

- Az emigrációban töltött évek önnek elvették a gyerekkorát. Mégsem tűnik megkeseredett embernek, a könyvét olvasva hosszú vakáció volt az a húsz év, amit kényszerűen Magyarországon kívül töltött, mígnem elkezdhetett hazajárni, ingázni München és Budapest között. Szabadságot nyert azzal, hogy a határ túloldalán nőtt fel?

- Soha nem volt honvágyam, noha mindig is tisztában voltam azzal, hogy egyszer vissza fogok jönni Magyarországra. Ezért nem vándoroltam ki Ausztráliába, ahogy anyám elgondolta, az öccséhez. Bátyám, nővérem mentek volna. És ezért nem fogadtam el azt sem, hogy belga vagy holland milliomos örökbe fogadjon. Nehéz ezt elmagyarázni, pszichológus tudná talán megfejteni a motívumaimat. De mondom, én abban az időben nem voltam egyedül, kétszázezer menekült között több ezer volt a kiskorú fiatal, szülők nélkül, és ezek között több száz 8-12 éves, mint én. Gyámot neveztek ki mellénk, az én gyámom egy tiroli államtitkár lett, de én őt sem akartam elfogadni, szeretettel voltak irántam, de feszélyezett a helyzet, megszoktam és megkedveltem a függetlenséget, amit nem akartam feladni. A mai napig szabadságszerető ember vagyok, nagy igazságérzettel megáldva. A pénz, a karrier soha nem volt olyan fontos számomra, mint a tisztesség. Tudom, hogy akik ismernek, azok a tűzbe tennék a kezüket értem, és én is őértük. És ez a legfontosabb az életben. Minden mást el lehet veszteni, de a tisztességesség a szegénységben, háborúban, koncentrációs táborban is megmarad.

- Minden élethelyzetben jól feltalálta magát. Könyvében nem hallgatja el azokat az időket sem, amikor elkezd hazajárni és felfedezi, hogy mennyire ki vannak éhezve az itthoniak a nyugati holmikra. Beindul a biznisz, ön látja el a magyar popsztárokat farmerrel, divatos ruhákkal. Ugyanakkor az ecseriről és a pécsi ócskapiacról viszi nyugatra az antik holmit, népi hímzésű ruhákat. Gazdag emberek azt szokták mondani, csak az első millió eredetét ne kérdezzék. Lehet, hogy a csencseléssel alapozta meg az egzisztenciáját?

- Messze nem volt akkora az az összeg, ami a csencselésből bejött, de nekünk nagyon jól jött, hiszen egyetemre jártunk, járogattunk, zsíros kenyéren éltünk. A hetvenes évek hippikorszaka volt az, öten béreltünk egy lakást, jöttek-mentek a lányok, sokat utaztunk. Tolvaly Ferenc, az első magyar magántévé későbbi vezérigazgatója rólunk írta Szélhárfa című regényét dokumentumok alapján, ő nem élt velünk, később került ki Erdélyből Németországba. Mindenesetre sok érdekes ember megfordult köreinkben. Akkor már szép lassan házasodtam is, imádtam a feleségemet, a mai napig együtt vagyunk. Az egzisztenciánkat inkább a müncheni parkettacsiszoló vállalkozásunk alapozta meg, először azt hittem, ideiglenes lesz ez a tevékenységem, de aztán egyre több megrendelés érkezett, munkásokat alkalmaztam, szép lassan kapitalistává váltam, bármilyen kevéssé is volt ez ínyemre. Ma már a fiaim viszik tovább a vállalkozást. Engem mindig is a politika és az újságírás érdekelt inkább, mint az üzlet világa. De aztán rájöttem, hogy ha bekerülök egy újsághoz, akár a Spiegelhez is, akkor elveszítem a szabadságomat. Én gyerekkorom óta anyagilag és szellemileg is szabad akartam lenni.

- Feleségével, Sibyllével babamúzeumot alapítottak Tihanyban. ahol a helyi közéletben is részt vesznek, ön képviselő volt az előző ciklusban. Könyve végén, mintegy zárszóként elég keserű képet fest a magyarországi helyzetről. "Húsz év telt el a rendszerváltozás óta. Ez a két évtized szemlátomást nem volt elég ahhoz, hogy megtanuljuk az ölünkbe pottyant demokratikus államrendet tisztességesen, annak írott és íratlan szabályai szerint kezelni. Ez alatt a két évtized alatt a politikai pártok kivétel nélkül korrumpálódtak, ambiciózus politikusaink a választópolgárok szemében komolytalan viccfigurákká váltak" - írja a Huszárvágásban. Megbánta, hogy hazajött?

- Nagyon jó 30-40 évet töltöttem Münchenben, de nem bántam meg, hogy hazajöttem, mert ahogy már mondtam, mindig is ez volt a tervem. Most már nem érdekel München, annak ellenére, hogy a helyzet itthon nem rózsás. A rendszerváltás idején bizakodva néztem a jövőbe, meg voltam győződve arról, hogy a politikai élet szereplői elsősorban a közösség, az egész ország érdekeit fogják szem előtt tartani. Látván a következő évek fejleményeit, egyre inkább elkeseredtem. Egyébként pedig mindannyian látjuk, mi zajlik az országban. Szögezzük le, én történelmi baloldali vagyok, de nem jelent számomra problémát esetleg Németországban kereszténydemokratákat választani, és itt sem. A parlamenti demokrácia ugyanis arról szól, hogy megvan a jobboldal és megvan a baloldal, csak a szélsőségek azok, amik nem oda valók. Nem vagyok bigott baloldali. Tudom, hogyan szerepelt az úgynevezett baloldal Magyarországon. S azt is látom, hogy a jobboldal is hazardírozik a szavakkal, amikor kihasználják a magyarok patriotizmusát, hazafiasságát. A magyar mentalitás olyan, hogy a szabadságunkért küzdeni mindig is tudtunk, de hogy ha elnyertük, akkor azzal nem vagyunk képesek megfelelően bánni. Remélem, hogy azért ez majd kialakul, minekutána már Európába is bekerültünk, ami meggátolja, hogy itt akármilyen szélsőségek teret nyerjenek.

"Mi, Filotás gyerekek - írja a szerző -, úgymond jó családból valók vagyunk. Jó család, ez az egykori, békebeli keresztény úri középosztályt jelentette, az ötvenes évek első felében pedig a biztos bukást: kitelepítést, deklasszálódást. Filotás Tivadar az 1956-os forradalom után, gyerekkorában került el Magyarországról, a hazájából, a létezett szocializmusból. Több tízezredmagával. Húszezer költő tart Nyugatra, mondta volt állítólag Cs. Szabó László, és ha ez persze túlzás is, az emigráció egy része mindenképp bölcsész értelmiségi volt. Annál meglepőbb, milyen kevesen írták meg ezt a - mit is? Arra magam is kíváncsi volnék: mindenképp az életüket. A váltást. Váltást és visszaváltást, ingázást, ide-oda lépést nyelvek, kultúrák, otthonok között, a radikálisan más légkört, más viszonyokat. Azt, ami nekem, aki ilyen-olyan okból, szinte véletlenül, de nem kalandvágyból, maradtam, egyszerűen nincs meg. Hiányzik pótolhatatlanul. Filotás könyve ezt a hiányt igyekszik - számomra - betölteni, meglepő sikerrel" - olvasható a Tihanyban megjelent, Huszárvágás című könyvről Kukorelly Endrétől.