Mese köddel

A cselekmény végig külsődleges, nem mélyül el, csapong a szinte követhetetlen szerelmi kapcsolathálóban. Jó persze, nevetségessé teszi Shakespeare azt a módosult tudatállapotot, amivel a szerelem együtt jár, de hát azért ez kevés egy előadáshoz. Ráadásul, hiába költői Nádasdy Ádám fordítása, nem igazán tud nevetni rajta a közönség, holott mégiscsak komédia lenne. Talán csak az iparosok jelenetén szórakozott felszabadultan a bemutató közönsége, amikor egyszerűbbé válik a játék nyelve. És hát Eperjes Károly megnyilvánulásain, aki Pucként bevált színészi eszközeivel mulattat.

Szergej Maszlobojscsikov rendező nem sokat bajlódott a szöveggel, vélhetően sokkal inkább alkatánál, mint a nyelvi korlátoknál fogva. Úgy sejtem, született operarendező, aki szuggesztív képekben és zenében gondolkodik. A lényeges tudnivalókat képekben mondja el, amiben kiváló alkotótársa Balla Ildikó jelmeztervező, aki a szürreális elemen kívül erotikus dimenziót is kölcsönöz a ruháknak. A színpad teljesen üres, csupán egy pódiumot tolnak, úsztatnak ki -be jelenetváltáskor, mint valami medúza-tutajt. Tehát a rafinált szépségű, festői jeleneteket a jelmezekkel, a színészmozgatással és a mesterien megvilágított, egész idő alatt gomolygó köddel éri el a rendező.

Dolgozik a ködgép rendesen, párafelhőben úszik a színpad. Kétség nem fér hozzá, álomképeket látunk, vagy legalábbis a képzelet világában járunk, egyedül a felvételről bejátszott Shakespeare korabeli dalok evilágiak. Egyedi fantáziára vall a nyitókép, egy terhes tündér, a holdanya görkorcsolyázik hosszú fehér ruhában, viháncoló lánypajtásai körül, majd megszül egy fehér labdát, a holdat, amit babakocsiba tesznek, később aztán kifeszített, hullámzó selyemtakarón dobálnak a játszadozó tündérlányok. Mint valami szürreális tamburmajor, bejön a színpadra egy piros ruhás nő, aki akárha csak Max Ernst vásznáról lépett volna le, olyan mint egy frivol madár, ő hozza a ceremónia mester Puck, azaz Philostratus botját és ezzel kezdetét veszi a játék.

Az előadás valódi főszereplője nem más, mint Puck, a fürge manó, Eperjes Károly alakításában, ő  az aki Oberonnak, a tündérkirálynak a parancsára összegabalyítja a szálakat: viszályt szít a szerelmesek között, akik egymáshoz tartoznak, azokat szétválasztja, akik gyűlölik egymást, azokat szerelemre gyújtja. Majd végül kibogozza azt, amit összekuszált. Tulajdonképpen Puck a darab dramaturgja és rendezője egyben, hiszen Philostratust, az athéni uralkodó ünnepélyrendezőjének a szerepét is Eperjessel játszatja Maszlobojscsikov, gyaníthatóan tisztán praktikus okok miatt. Nem kell okvetlenül mélyfilozófiát keresni e szereposztás mögött, Maszlobojscsikov kerül mindenféle aktualizáló értelmezést, példának okáért mondjuk a művészek kiszolgáltatottságáról. Semmi sem utal erre Oberon és Puck kapcsolatában.

A kijevi rendező alapvetően átmentette a veszprémi színpadra az Új Színházban több mint százas szériát megélt előadást. Ott is, itt is Eperjes az előadás motorja, csak a játszótársak változtak. Veszprémben például Oberfrank Pál alakítja Tomport. Ők ketten visznek bele legtöbb személyest a játékba, na és a Shakespeare által nevetségessé tett mesteremberek megformálói közül Tóth Loon és Vajda Károly. Ha hinni lehet a nyilatkozatoknak, Lysander és Demetrius figurái szándékoltan hasonlítanak egymásra az összetéveszthetőségig Horváth Zoltán és Gere Dénes Ákos alakításában. Messziről, az utolsó sorokból nézve személytelenek, talán hogy jelezzék, teljesen esetleges, hogy kibe szeret bele a nő, csupán véletlen, érzékek játéka az egész? Dobra Mária (Hermia) és Trokán Anna (Heléna) a hiúságukban megsértett nők vonásait hangsúlyozzák.

Bevallom, nekem kicsit unalmas ez a Szentivánéji álom, hiányzik belőle az eredeti művészi gondolat, a teremtés tüze, de azért minden kifogáson túl, látványos. Ugyan nem feltétlenül robbantja szét a színészek bevált komikus sablonjait, de azért működik. Kicsit távoli, ködbevesző mesevilág, avagy mese köddel. 

Pajkosan szédültek a tündérek, látszik, hogy őket jókedvében találta ki a rendező: Főző Ditta, Szűcs Krisztina és Terescsik Eszter. A többiek: Benczédi Sándor (Theseus, athéni uralkodó), Bajcsay Mária (Hyppolita, amazonkirálynő), Nyirkó István (Égeus), Szalma Tamás (Oberon, tündérkirály), Kéry Kitti (Titánia)  valóságos drámai kapcsolat híján  rutinosan hozzák a figurát, így aztán nem csoda, hogy inkább Balla Ildikó jelmeztervező attraktív ruháira emlékezünk a jellemek helyett.