Együtt sírunk, együtt nevetünk - Beszélgetés Scherer Péter színésszel

Az elsősorban diákoknak szóló négy pápai előadás végig telt házas volt, és elsöprő sikert aratott. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem nagyon kívánhat magának egy művész, főleg, ha a mai fiatalok színházhoz fűződő, nem túl rózsás viszonyára gondolunk. Még az előadások előtt ültünk le beszélgetni Scherer Péterrel, aki fotós kollégámmal hamar megtalálta a közös hangot.

Mint kiderült, mindketten ajkai születésűek, és egy ideig ugyanabba az általános iskolába jártak. Ekkor már gondoltam, hogy rossz vége nem lehet ennek az interjúnak, annál is inkább, mivel beszélgetőpartnerem rendkívül közvetlen, laza személyiség, akiben azonban egy határozott, céltudatos, dinamikus embert is megismertem.

 
- Mitől egyedi a Klamm háborúja?

- Ez egy úgynevezett osztályterem színházi előadás, ebben a tekintetben úttörő Magyarországon. Korábban már mutattak be iskolában színdarabokat, de ilyet még nem, amit kifejezetten osztályteremre írtak, és itt gyakorlatilag húsz perc előkészület után elő lehet adni, majd egy drámafoglalkozással fel is lehet dolgozni. Az osztályterem színház német találmány, immár komoly hagyományokkal, szakirodalommal. Kifejezetten iskolai témákat dolgoznak fel művészi színvonalon, a Klamm háborúja is egy kortárs darab, 2003-ban a legjobb német ifjúsági dráma díjával jutalmazták. Nálunk a Kolibri Színház produkciójában látható Novák János rendezésében. Igazából önálló színházi estként is megél, felnőtteknek is játsszuk, és már több fesztivál-díjat nyertünk vele. A történet egyszerű, van Klamm tanár úr és van az osztálya, akik a nézők. Öngyilkosság történik az iskolában, és a tanár kap egy levelet az osztályától, amiben hadat  üzennek neki. A diákok hadviselésének lényege, hogy nem kommunikálnak a tanárukkal, nem tanulnak nála, azt akarják, hogy kérjen bocsánatot, mivel őt teszik felelőssé diáktársuk haláláért. Klamm minden tanári praktikáját és tekintélyét  próbálja bevetni, hogy leverje ezt a lázadást, ám a végére kudarcot vall, összeomlik, szétcsúszik, tönkremegy, közben pedig fokozatosan  derülnek ki az információk a nézők számára.

 
- Mennyiben más monodrámát játszani, mint bármi egyebet?

- Annyiban nehezebb, hogy ez egy egyszemélyes produkció, mindenki téged néz, csak az van, amit te csinálsz. Nem hibáztathatod a partnert, magadra vagy utalva ennek minden előnyével és hátrányával. De én a Klamm háborúját nem is nevezném kifejezetten monodrámának, mivel a tanár kommunikál, folyamatosan kérdez, dialógust folytat, csak a dialógus másik fele, azaz az osztály nem válaszol. Nagyon ügyesen van megírva a dolog, egyrészt az osztály azt fogadta, hogy nem válaszol, másrészt az emberek nem szoktak csak úgy beleszólni egy színházi előadásba, tehát ha úgy viselkednek, ahogy a színházban szokás, akkor pont az történik, amit az író kitalált. Vagyis egy ember folyamatosan beszél, magyarázkodik, hibáztat, kérdez, de nem jön rá reakció.

- Korábban előfordult már, hogy a közönség soraiból valaki reagált az elhangzottakra?

- Persze, rengeteg példát tudnék említeni. Itt, Pápán lesz a 150. előadásunk a darabbal, és korábban előfordult már, hogy idétlenkedéssel reagált valaki, de olyan visszacsatolást is említhetnék, ami csodálatosan beleillett a darab textusába. Ezek csak még életszerűbbé teszik az előadást, hiszen a tanórákon is tapasztalhatunk hasonló megnyilvánulásokat.
 
- Milyen üzenete van ennek a színműnek?

- Valójában inkább tanári problematikát vet fel ez a darab, ami más megvilágításba helyezi a pedagógust, aki ugyanúgy fél, izgul, készül, mint a diák. Döntögeti a tanár és a diák között található falat, a köztük lévő kommunikáció más szintre helyeződik az előadás megtekintése után.

- Manapság már olyan természetesnek tűnik, hogy Scherer Péterről mint színészről beszélünk. Mindig így volt ez?

- Általános iskolában prózamondó versenyeket nyertem, már akkor motoszkált a fejemben, hogy nekem ezzel valamit kellene kezdenem. Aztán a középsuliban ugyan nem foglalkoztam a színjátszással, de azért elmentem a színművészetire felvételizni, ahova nem kerültem be. Viszont matekból, fizikából jó jegyeim voltak, így a Műegyetemen kötöttem ki. A szüleim azt mondták, egy diplomát mindenképpen kell szereznem, utána azt csinálok, amit akarok. A színművészetire soha nem vettek fel, viszont lett egy építőmérnöki diplomám. A Műegyetemen egy kis társulatban, a Szkénében kezdtem el játszani, és jó tíz év után jöttek olyan felkérések, amikkel bekerültem egy nagy sikertörténetbe. Ez volt a Szentivánéji álom elő- adás, ahol először játszottam együtt Mucsi Zolival, és a mi színházi és filmes párosunk ebből nőtte ki magát.
 
- Hamar beindult a filmes karrierje is, hiszen a Szomjas György által rendezett Gengszterfilm rögtön kultstátusba emelkedett.

- Nagy öröm  számomra ezt hallani, mert úgy érzem, a Gengszterfilm nem futotta be azt a pályát, amit megérdemelt volna. Ugyan megkaptuk érte Mucsi Zolival megosztva a filmkritikusok legjobb főszereplőnek járó díját, de a mozis forgalmazás nem úgy sült el, ahogy szerettük volna. Talán most kellene kiadni dvd-n.

- Filmen itt állt össze a mára már legendássá vált Scherer-Mucsi páros, de itt még nem Kapa és Pepe néven.

- Igen, ezt az ismertséget az ezt követő Jancsó-filmeknek köszönhetjük, bár azt kevesen tudják, hogy nekünk a való életben is ez a becenevünk. Mucsit például a színházi világban mindenki Kapaként emlegeti. Miki bácsi ötlete volt, hogy a filmjeiben is használjuk a Kapa és Pepe becenevünket.

- Aztán szép sorban jöttek a filmes szerepek, rengeteg nagyszerű alkotással, és egy-két kevésbé sikerültebb filmmel. Mi alapján dönti el, hogy elfogad-e egy felkérést?

- Erről azért nehéz beszélni, mert itthon a színészek nem nagyon tehetik meg, hogy komoly filmszerepet visszaadjanak. Ráadásul olykor nehéz előre látni, hogy mi sül ki egy kezdeti filmtervből, számtalan dolog közrejátszhat a végeredmény kialakulásában. Nyilván, ha az ember érzi, hogy ez nagyon rossz, akkor nem vállalja el, hacsak nem az éhhalál küszöbén van. Úgy vagyok vele, ha egy produkció nem sikerül, azt nem szeretem a rendezőre fogni, mert én is részese voltam, és nem képviseltem elég konzekvensen az akaratomat, amivel esetleg jobb lehetett volna a végeredmény. Ebben a szakmában együtt sírunk, együtt nevetünk. Ez egy nagyon kicsi ország, mindenki ismer mindenkit, és mindenki megsértődik mindenért. Ott bujkál az aggodalom az emberben, hogy ha esetleg visszaadok egy szerepet, mert az nem tetszik, akkor megbántok vele valakit, nem beszélve arról, hogy utána kapok-e még egyáltalán újabb lehetőséget. Főleg a jelenlegi helyzetben, amikor még a magyar filmgyártás jövője is erősen kérdésesnek tűnik.

 
- Régóta tudni lehet, hogy nem a felhőtlen pillanatait éli a magyar filmipar. Ön is ennyire borúlátó a jövővel kapcsolatban?

- Momentán szerintem nem nagyon forog egyetlen magyar film sem. Tavaly nyáron elkészült az Üvegtigris, aztán semmi. Idén februárban például már a filmszemle is elmaradt, pedig hagyományosan most kellett volna lezajlania. Nem tudni, hogy egyáltalán adnak-e majd pénzt filmekre. Két út létezik. A piaci alapon történő filmkészítés, amit Amerikában, a nagyobb országokban, nagyobb európai filmes piacokon meg lehet valósítani, Magyarországon nem. De ha így nem lehet, akkor állami támogatás kell, ha pedig az állam kivonul a filmgyártás mögül, akkor el sem tudom képzelni, mi lesz. Bízzunk benne, hogy mindez nem fog bekövetkezni.
 
- Mégis mi vezetett idáig?

- Mindenki mást mond, nagyon nehéz ezt megállapítani. Azt tudjuk, hogy spórolni kell, és mindig a  kultúra az első dolog, amitől a pénzt elvonják. A finanszírozási kérdésekbe én egyáltalán nem látok bele, sajnos fogalmam sincs, mi lenne a megoldás.