Gyurika festett világa

Csizmadia György 33 éves. Ennyi idősen is Gyurika. Így szólítja őt mindenki a környezetében, és ez jó is így neki. Tegezi mindenki, és ez is jó neki. De ő nem tegezi a felnőtteket. Csókolom, mondja, és csak nagyon kevés ideig néz fel. Pontosan nem lehet tudni, hogy ez alatt mennyit lát, mert nagyon erős szemüveget hord.

Veszprémben él, az Éltes Mátyás Fogyatékosok Nappali Intézményében és Gondozóházban. A karácsonyi ünnepség után félre húzódunk, beszélgetünk. Pontosabb én kérdezem őt, néha sokáig várok egy-egy válaszra, néha nem is mond semmit. Hiába vagyok itt mellette, talán úgy is látszik, hogy beszélgetünk, de mégsem jutok el az ő világáig. Alig-alig érintem. Az életéről beszélgetünk.

Az édesapjáról semmit nem tud, az édesanyjával csak ritkán találkozik. Van egy nevelőapja, akit apukámként emleget. És vannak testvérei, mindketten fiatalabbak nála, egy lány és egy fiú.

Gyurika koncentrál a válaszok előtt, összetett mondatokat nem használ. Néha felemeli a fejét, rám néz. De ezúttal a mutató ujját is felemeli, úgy mondja: féltestvéreim. Ezzel megbékél, pontosan helyre tette a dolgokat. Lefelé néz újra, maga elé, és visszateszi az ujját is oda, ahonnan elvette: bele a másik kezébe, marokra fogja, és a hüvelykujja körmével kapargatja. Nézem a kezét. Az ujjait. Mindkét mutatóujján vastag a bőrhám, a szervezet védekezik a maga módján. De nem győzi. Gyurika megállíthatatlanul kaparja, egészen addig, míg elő-elő nem tűnik az élő hús. Némelyik sérülés félig gyógyult, némelyik egészen friss.

Gyurika egy kanapén ül, én kértem meg rá, hogy foglaljon ott helyet. A karácsonyi ünnepséghez kapcsolódva kis kiállítást is rendeznek a gondozottak által készített tárgyakból, jótékonysági vásáron árusítják őket. Gyurikának a festményeit rakták ki. Mert fest és rajzol, már gyerekkora óta.

Először nagy tömeg áramlik be, negyed óra alatt eltűnnek, aztán már csak néha-néha téved be valaki. Mi ülünk a képek között, és beszélgetünk. Egészen sokat tudok már Gyurikáról. Hatéves kora óta Gicen élt. Kérdezem, azon belül hol. Azt mondja, a kastélyban. Az állami gondozottak nevelőotthonában. Nem emlékszik már rá, hogyan és miért került oda, de jó volt ott lakni. Tízen laktak egy szobában. Ő felső ágyas volt. Szerette azt is. Ugyanazokkal élt együtt 18 éves koráig. Akkor onnan el kellett jönniük, tovább nem maradhattak. Mert felnőttek lettek.

A rajzot ott szerette meg. Tóth Sanyi bácsitól tanulta, rajzórán. De akkor még csak a rajzórákon festett és rajzolt. Máskor nem, mert nem lehetett. Nem volt rajzpapír, festék és ceruza. Azt csinálta mindig, amit mondtak neki. Jó gyerek volt, szerették. Ő is szeretett mindenkit.

Csizmadia György nagyon szeret festeni. Mindegyik képét nagyon szereti, de legjobban a tájképeket. Állatokat, embereket ritkán fest (Fotó: Varga Domokos Péter)

Gyurika tizennyolc évesen haza került. Ott élt az édesanyjáéknál. Az édesanyjának is rossz a szeme, erős szemüveget hord. Rokkantnyugdíjas, a szeme miatt. A féltestvérei nem laknak otthon. A Tibi Pesten dolgozik, kávéházban felszolgáló. Neki is rossz a szeme, de nem annyira. Az Anita Amerikában, Floridában él, sampongyárban dolgozik. Szép lány, kicsit neki is rossz a szeme.

Otthon lakott sokáig, de bejárt az Éltes Mátyásba. Napközben, a foglalkoztatóba. Aztán beköltözött a gondozóházba, nem tudja, miért került oda. De a dátumra pontosan emlékszik: 2005. szeptember 5. Tagoltan mondja, önérzetesen, emlékszik ő rá. Az ünnepekre hazajár, otthon lesz karácsonykor is. Az édesanyja az ünnepélyen nem volt itt. Nem tudott eljönni.

Az Éltes Mátyásban Gyurika dolgozik, kertészkedik. A Gabi néni úgy mondja, rehabilitációs munkát végez. Meg rajzol és fest. Itt sok ideje van rá. Most már van rajzpapírja, ceruzája és akvarellceruzája is. Ez azóta van, mióta a Gabi néni pályázott. Ő írt meg mindent. Mert írni nagyon nehéz. Ő is tud azért, de nehezen. A Gabi néni a pályázatba betette a korábbi képeit is, azt is leírta, mennyire szeret ő festeni. Nyertek, az ÉFOÉSZ-től kaptak pénzt, 200 ezer forintot. Szótagolva mondja nekem, hogy le tudjam írni: É-FO-ÉSZ. Amíg ez a pénz tartott, negyedévenként mentek el a művészellátóba, és vettek rajzpapírt, ceruzát, tust, akvarellceruzát. Az a pénz már nincs, de van másik. A festményeit Gabi néni kiállítja, és megvásárolják néha az emberek. A pénzből ők meg újra vesznek rajzpapírt, ceruzát, tust, akvarellceruzát. Színeset. Amivel ha rajzol, a végen csak el kell kenni egy vizes ecsettel. Ebből lesz a ceruzaakvarell. Mostanában így szeret nagyon festeni. A Márta néni tanította meg rá.

Szereti mindegyik képét, de a tájképeket legjobban. Állatokat is fest, embereket ritkán. Azokat inkább tussal. Látja a papírt, a vonalakat, de legjobban akkor, ha közel hajol. Mutatja, ennyire közelről fest, arca és a papír között alig marad pár centi.
Vannak barátai a gondozóházban, de a legjobban az Adriennt szereti. Leülnek sokszor egymás mellé és beszélgetnek. Vagy ha nem is beszélgetnek, akkor csak ülnek egymás mellett. Jó az Adrienn mellett ülni.

A gondozóházban jó lakni. Karácsony után is megy vissza, hamar. Mert ő ott lakik. Ott az otthona.

Már jó ideje csak hárman ülünk teremben, kettőnkön kívül a Gabi néni. Fogyogattak a kiállított tárgyak, vitték a különféle díszeket, legjobb keletje a rongyszőnyegnek volt. Mindegyik tárgy mellé odaírták az árát, egyedül Gyurika képeinek nem volt ára, az becsületkasszás. Egy hölgy többször visszatért, újra meg újra kézbe vette a képeket, válogatott közülük. Végül egy tájképet nem tett vissza. Ezt megveszem, mondta, háromezret adok érte. Letette a pénzt, vitte a képet. Mindenki nagyon elégedett volt.