Egyetemen képzik a nézőket

Nagy volt bennem a várakozás. És az elvárás. Hiszen néhány évvel ezelőtt éppen itt, a játékszínben volt látható a Nézőművészeti Főiskola című bemutató, olyan kiváló színészekkel, mint Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Annyira magával ragadó előadás, sok humorral, nevetéssel, magunkra ismeréssel, hogy máig nehéz felejteni, emlékünkből kitörölni.

A történet valamikor a jövőben játszódik, amikor már senki nem jár színházba. A nézők elszoktak a színháztól, mert kényelmetlennek találták; egy ideig megpróbáltak úgy viselkedni a színházban, mint a moziban, vagy otthon a tévé előtt, de ebből rengeteg konfliktus fakadt. A színészek egyre többször keveredtek velük vitába, sokszor leállt vagy félbeszakadt az előadás, míg az egyik Hamlet előadás alatt a címszerepet játszó színész Yorick koponyájával fejbe dobta az egyik popcornozó nézőt. A kormány bezáratta az összes színházat. Ötven év telt el azóta. Most engedélyezték, hogy megnyissák a SzínházJegyetemet, ahol diplomás nézőket képeznek a hibernált utolsó élő színész és néző segítségével. A diploma egyfajta jogosítvány , ami igazolja, hogy tulajdonosa alkalmas a színházban rá váró fokozott pszichikai és fizikai terhelés elviselésére. A tét nagy, az első évfolyam sikerén múlik, megnyithatják-e újra a színházakat.

Az első évfolyam pedig mi vagyunk, a játékszín nézőterén ülők. A kezdés is rendhagyó, hangosbemondó hívja fel a figyelmünket, hogy nem otthon vagyunk és nem moziban, a popcornt és a kólát hagyjuk kint, a telefonokat kapcsoljuk ki. A telefonos kérés nem egyedi, hiszen ezt ma szinte színházi előadás előtt bemondják, mégis vannak, akik nem hallják meg. A telefoncsörgés központi téma, ebben az előadásban is. Megszólal a darabban, Vancsók Márió, a SzínházJegyetem alapító tanszékvezetője szigorúan vizsgálja a nézőket: biztos, hogy mindenki kikapcsolta a mobilját? Nem elég csak lehalkítani, bezavar az előadásba. Körbenézek, megijedek, vajon honnan jön a hang. Az én telefonom szól? Én is csak némítottam, nem kapcsoltam ki. Én zavarom az előadást? Szerencsére, nem. Kiderül, hogy Szagolnyák Imre, az alternatív dekódolás docense, az utolsó színész zsebében csörög a mobil. Valóságos megkönnyebbülés.

Máté P. Gábor, Szűcs László és Tóth Loon a SzínházJegyetem 2.0 című előadás egyik jelenetében
Fotó: Penovác Károly

Az előadás tele van hasonló sztorikkal, amikor a nézőnek magába kell nézni, önvizsgálatot tartani. Hogyan viselkedünk a színházban? Oda figyelünk-e a darabra, a játszó színészekre? Mire gondolunk előadás közben? Ahányan vagyunk, annyifélére. Jó játék megtapasztani, ahogyan a tanszékvezető géppel vizsgálja a gondolatainkat: Remélem, fél kilencre vége van . Nem kellett volna meginnom otthon azt a sört . Színházban legjobb nem gondolni semmire. Nem szabad gondolni semmire. Üresen beülni és csak az előadásra koncentrálni. Vajon melyikőnk képes erre? A színész ugyanis megérzi minden előadás közönségének más a rezgése -, hogy lélekben, agyban ott vagyunk-e vagy sem, vele gondolkozunk-e vagy sem. Megint önvizsgálatot tartok: hányszor fordult, fordul elő, hogy teljesen máshol járok, másra gondolok, fáradtan kikapcsolok és képtelen vagyok a szenvedő, tragédiát megélő, agonizáló, haldokló színésszel együtt élni, együtt gondolkozni. Ő ott fent, a színpadon szenved, élet-halál tusát vív, én meg valami egészen mással foglalkozom. Hogy lesz ebből katarzis? Az előadás erre is jó példát ad, hogyan jutunk el a katarzisig, mi kell hozzá és mi jön utána: döbbenet és némaság, taps nincs.

Bemutatják azt is, miként akadályoznak a különböző testrészeink előadás alatt: hová tegyük kezünket, lábunkat legjobb volna azokat is kint hagyni a ruhatárban, kabátunkkal együtt... Legjobb volna csak a fejünket bevinni. És mi történik, ha a fizikai szükségletek kínoznak, ha korog a gyomrunk, köhögnünk, tüsszentenünk kell... A tanszékvezetőt alakító Tóth Loon, az utolsó színészt játszó Máté P. Gábor és Színházi Lacika tanársegédet, az utolsó nézőt formáló Szűcs László néma jelenete, pantomim bemutatója az előadás egyik legszórakoztatóbb pillanata, a színészek kiváló játékával. Mindhárman kimagaslót nyújtanak, amit a színházi szatíra lehetőségei nyújtanak, ők kihasználják. Bevonják a nézőket a játékba (két nézővel helyet cseréltetnek, megmutatják, hogyan kell helyesen, oldalazva, mosolyogva elfoglalni a helyünket, időnként kamerával gondolatainkat olvassák), mégsem drasztikusan, erőszakosan, éppen csak, alig. Talán úgy gondolták, aki akarja, belenézhet a görbe tükörbe, magára ismerhet, aki viszont nem szeretne, annak adott ez a szabadság is. Az előadás tele van humorral. Ez a jövő: diplomás nézők lehetünk és ha jól teljesítünk, megfelelő pontszámot és fizetést kapunk operett 3 pont, tragédia 5 pont, három szereplős, kortárs magyar dráma 193 pont... Ha jól teljesítünk, ismét lesz színház, mindenfajta attrocitás nélkül. Ez a jelen: egyszerű nézők vagyunk, színházjegyetemi diploma nélkül, mindenféle gondolattal, csörgő mobiltelefonnal a táskánkban, zsebünkben.

A színház kezdetéről szóló, az előadást nyitó képeket, vizuális effekteket Kiss Sándor készítette, a szcenikus Balázs András, dramaturg Péti Krisztina, pszichológus szakértő Kottyán Edina. A díszleteket, jelmezeket a rendező Tóth Loon tervezte.

A darab szerint a nézőnek meg kell tanulni pislogás nélkül előadást nézni. Számadatokkal bizonyították, annyit pislogunk, hogy egy átlagos előadásból fél órát nem látunk, fél órát csukva van a szemünk. Hogy mer egyáltalán valaki így kritikát írni, véleményt formálni?

Azt a fél órát leszámítva, amit láttam az előadásból, igazán élvezetes, szórakoztató, mulatságos, kacagtató, jóleső volt.