Vannak kritériumok - Portré a hetven éves Kádár Tibor festőművészről

Kádár Tibor, a kortárs magyar festőművészet jelentős alkotója 1946-ban született Kolozsváron. 1971-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán. 1971-74 között Marosújváron tanított műszaki rajzot egy vegyipari gimnáziumban, 1974-től 1987-ig pedig festészetet Kolozsváron a képzőművészeti gimnáziumban. 1971-től rendszeresen kiállít. 1988-ban családjával együtt Magyarországon, Veszprémben telepedett le. 1991-ig a Veszprém Megyei Múzeumban dolgozott művészettörténészként, majd úgy döntött, kizárólag a festészetre koncentrál. 2000-től művészeti oktatóként, 2004-től igazgatóként vett részt a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. porcelánfestő iskolájának munkájában. Évekig tagja és céhmestere volt a Veszprémi Művész Céhnek, 2004-ben öt művésztársával megalapította a figuralitást vállaló F-Csoportot. Elkötelezett híve a figuratív ábrázolásmódnak, mely által – vallja a festőművész – az alkotó közelebb kerül a közönséghez és hozzájárul ahhoz, hogy korunk felhígult művészete visszataláljon az alapokhoz. Két képzőművészeti szakkört vezet: Csopakon és Herenden.

Fotó: Penovác Károly

Hetvenedik születésnapja alkalmából Budapesten, az Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galériájában volt kiállítása. Ahogy mesélte, sokan elmentek, olyanok is, akiket húsz, huszonöt éve nem látott. A tárlatot Ladányi István nyitotta meg, Freund Tamás akadémikus volt a fővédnök. Eszébe sem jutna, hogy hetven éves, nem is érzi magát annak, sorolja a munkákat. Veszprémnek ajándékozott egy Istvánról és Gizelláról, a város történetéről szóló képet. Három részre osztotta, a középső részben Gizella Passauból való bejövetele látható, a bajor katonákkal, zsoldosokkal és papokkal, bal felől István és Koppány harca, a kereszténység győzelme. Ez egy négyméteres pannó, az aranyfüst fóliát használva az arany csillog minden szín alatt. Korábban a városházán volt kiállítva a Torja-Bálványos-Szent Anna-tó nagyméretű pannója, a város vezetésének nagyon tetszett a kép, ekkor jött az ötlet, hogy Veszprémnek is fessen egyet.

Hogy itthon van-e Veszprémben, arra így válaszol:

– Nem éreztem magam itthon. Itthonról mentem haza és otthonról jöttem vissza. Másfél, két éve teljesen itthon érzem magam, mert a ház és a műterem az enyém, végre teljes jogú veszprémi polgár vagyok. Van házam és fedél a fejem fölött. Korábban volt egy bizonytalanság érzésem. Már nincs. Elég sokat járok Erdélybe, nemzetközi táborokba, például a bálványosi művésztáborba, Csángóföldre, Gyimesközéplokon felépítettek egy csodálatos skanzent. Az ember itt nagyon itt jól érzi magát, egy 18. század végi, 19. századi autentikus környezetben van és minden a tisztaságról szól. Ez a tisztaság ma nagyon hiányzik. Itt viszont az ember kitisztul, feltöltődik, utána teljes erővel tud alkotni.

Kádár Tibor kolozsvári diákkorában megszokta, hogy Nagybányára – ahol a magyar festészet legnagyobbjai megfordultak – jár művésztáborba, tájképet fest és amikor visszamegy a műterembe, folytathatja saját festészetét. Diákként egy-egy hónapot, sőt kettőt is festett kint, a természetben, ez inspiráló számára. Fontosnak tartja, hogy ne egy nyugati gondolkodásmódot „majmoljon”, hanem az igazi, a kalotaszegi, nagybányai tradíciót folytassa. Ez az ars poetica is, innen indul az egész. Erdélyben is gyakran állít ki, nagyra tartják őt: szülővárosában, a Bánffy-palotában rendezett nagy sikerű kiállítást, ami megjárta Erdélyt, az anyagot Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön láthatták, korábban Csíkszeredán volt tárlata.

Veszprém befogadó város, a festőművész ma már otthon érzi itt magát. Mint mondja, a közéletben mostanában nem vesz részt, de korábban sok helyen jelen volt. 1990-ben Hegyeshalmi László színházigazgató idején vetette fel, hogy a Veszprémi Petőfi Színház gyönyörű szecessziós előtere kiállítási csarnokként is működhetne, azóta is működik. Oberfrank Pál igazgató is igényt tart arra, hogy átnézze a kiállítókat. Nem zsűrizik, csak véleményt mond, hogy giccseket ne állítsanak ki a színházban.

– A művész céhet szívügyemnek éreztem, de elveim voltam és mivel nem tartottuk, tartották be, kiléptem. Azt gondoltam, hogy nem kell felvenni mindenkit tagnak. Az amatőrizmus a szó legnemesebb értelmében vett jó festészet. Az amatőr nem pejoratív jelentésű szó. Függetlenül attól, hogy tanult vagy tanulatlan képzőművész valaki, a produktum számít. Arra kértem a vezetőséget, ne vegyünk fel olyanokat, akik nem ütik meg a mércét. Van egy mérce, meg lehet határozni, a kép jó vagy rossz. Más kérdés, hogy nekem tetszik-e. Ha nagyon nem tetszik a kép, de látok benne minőséget, akkor azt mondom, hogy jó kép. De vannak kritériumok. A képzőművészetnek megvan a nyelve. Azt mondtam, hogy én nem akarok olyan társaságban kiállítani, ahol van tizenöt jó kép és tizenöt nagyon rossz. Leesnek a képek a falról, olyan rosszak. Köszönöm szépen, ebből nem kérek. Így alakult meg a figuratív csoport; a sok posztmodern, nagyon híg képzőművészet láttán vagyunk egy páran, akik azt mondjuk, hogy vissza kell térni a figuratívhoz. A figuratív csoport erősen és hangsúlyosan a figuratív képekre helyezi a hangsúlyt. A csoport tagjai figuratív művészek, mind ismerik a mesterséget, annak alapjait. Lehet, hogy konzervatív elvet vallok, de azt mondom, az asztalos csak akkor tud asztalt csinálni, ha tud fával bánni. Egy orvos csak akkor tud műteni, ha megtanulja a mesterségét. Minden mesterséget meg kell tanulni, de a képzőművészetet nem. Jön valaki és azt mondja, hogy ez egy szobor. Ez egy kép. Azon persze el lehet gondolkodni, hogy az-e a művész, aki annak tartja magát vagy akit kineveznek.

Kádár Tibor 2011-ig a kolozsvári Ion Andreescu Képző és Iparművészeti Egyetemen, 2000-től a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. porcelánfestő iskolájában tanított. Határozottan állítja, hogy a mesterséget meg kell tanulni. Ő megtanította a diákoknak, akik hálásak neki. Herenden öt évig volt óraadó tanár, öt évig igazgató, próbált a tradícióba egy kicsit új motívumvilágot létrehozni, nem sikerült.

Ekkor alakult meg a képzőművészeti szakkör: a mester festőknek tartott kurzusokat, az ő kérésükre elindították azt a szakkört, ami a mai napig működik. Erős, tehetséges csapat, a festők igényelték, hogy napi munka után kicsit mást is fessenek, természetet, embert.

– Próbáltam szigorú iskolát indítani, aztán rájöttem, hogy nem lehet, de nem is kell. Ezek az emberek napi nyolc, tíz, tizenkét órát dolgoznak és amikor jönnek a szakkörbe, akkor örömmel festenek. Ez örömfestészet. Óriási energiával és örömmel festenek. Megpróbáltam nekik a vizuális nyelvet megtanítani, nem csak nézni, hanem látni is. Így van ez a csopaki képzőművészeti szakkörrel is. Az emberek alkotnak, kiállítanak, boldogok, hogy megmutathatják másnak is a munkáikat. Ez számomra is öröm, visszajelzés, hogy jó úton járunk.

Fotó: Penovác Károly

Nem beszéltünk még a Kalevaláról, Bartókról és Dsidáról: egy sorozat született Dsida verseiből, Bartókról, a Kalevaláról, a grafikai sorozatot két éve Finnországban állította ki. Kádár Tibor alkot, kiállít, szakköröket vezet, szervez, mióta nyugdíjba ment, több az elfoglaltsága, mint korábban, állítja.