2017.07.31. 15:35
Fekete Ibolya rendező: Nincs unalmas családi történet, mindenkit dobált a történelem
SZENT GYÖRGY-HEGY - Örökségünkkel mindannyian másként gazdálkodunk, legkevésbé egy filmrendező szempontjai szerint. A Balázs Béla-díjas Fekete Ibolya úgy érezte, hogy bár nagy felelősség családja történetét mint szellemi örökséget feldolgozni, azt szerette volna, hogy inkább elmeséli. Mert nem csak magának tartozott vele.
- Ez nagyon sok ember története. A magyar családtörténetek kevéssé vannak elmesélve, főként filmen. Az irodalom jóval többet tett ez ügyben - szögezi le a filmrendező, forgatókönyvíró. A Szent György-hegy keleti, Kisapáti felőli oldalában, egy hold körüli birtokán álló présháza teraszán beszélgetünk. Előttünk a vázában a hegyre vezető út mentén szedett vadvirágcsokor bólogat a Gulács-hegy és a Balaton panorámájában. Körülöttünk rózsabokrok, levendulatövek, télálló kaktuszok, jukkák, liliomok.
- Nincs elég időm a kerttel foglalkozni. Lassan húsz éve vagyok itt, de sosem tudtam rendesen itt lenni. Egy rakás pénzbe kerül nyaranta az útiköltség, lerohanok Pestről egy-két napra, aztán vissza kell menni. Mindig azt képzelem, hogy idén nyáron majd többet leszek itt, de sose jön össze. Szerelmi ügy ez, mert nem éri meg fenntartani. Nem használom ki, de annyira imádom, hogy folyton elhessegetem az eladás gondolatát - mondja nevetve a rendező, aki sok férfimunkát is megold a házban és körülötte, felrakja a csempét is, ha kell.
- Segítenek az ismerősök is, nagyszerű a szomszédság. Ezen az oldalon jobbára helybeliek vannak, a pestiek a túloldalra mennek a szigligeti panoráma miatt. Amikor év elején először feljövök, hosszú az út, sok helyen meg lehet állni egy pohár borra. Nagyon kedvesek az emberek, és itt, a hegyen eléggé egymásra is vannak utalva. Odafigyelnek a másikra - mondja Fekete Ibolya. Legutóbbi filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból egyik forgatási helyszínét is itt, a harmadik faluban, Lesenceistvándon találta meg. A Partiumban keresgélve rájött, hogy ott nem maradt semmi a nagyváradi gazdagok nyaralóiból, szecessziós villáiból. Istvándon a szecessziós ház, a mellette levő kisebb nyaraló és mögöttük a kápolna együttese gyönyörű látványt nyújt, visszahoz valamit a Partium egykori hangulatából. No és méltó egy családi örökséggel való gazdálkodáshoz. A film ugyanis Fekete Ibolya dédszülei, nagyszülei, szülei életét dolgozza fel a rendezőnő sajátos stílusában.
- Az én családom is csak olyan, mint a legtöbb. Talán kicsit hibbantabb, bolondosabb, de nagyjából az történt vele, ami a huszadik században csaknem mindegyikkel. Közép-Kelet-Európában nincs unalmas családi történet, mindenkit összevissza dobált a történelem. Ők nem a hősök és nem is a nagy gonoszok, az érdekelt, hogy a hétköznapi emberek hogyan élték meg ezt. Akik egyáltalán nem akartak a történelem részesei lenni, csak ez nem volt elkerülhető. Az ő hányattatásaikat akartam elmesélni. Muszáj tisztába jönni az embernek a saját örökségével, mert akkor is cipeli, ha nem vesz róla tudomást. Az én édesanyám 94 évet élt, volt időm kikérdezni, de engem is csak ötven fölött kezdett érdekelni a dolog. Amíg élt, nem tudtam volna megcsinálni a filmet, kell egy érzelmi távolság. Pár évvel a halála után kezdtem a munkát, és 2015-ben lett kész a film, amely egy kicsit lezárás is. Mert annak az időnek rettenetesen vége van. Ahogy a mama elment, vitte magával a huszadik századot. Szinte mindent, ami tudás volt. A háziasszonyi tudást, hiszen bizonyos ételeket már nem tudunk elkészíteni. Ő ismerte a rafinált, ilyen-olyan pácok és mártások receptjét, az erdélyi konyhát. Őrületes kuruzslásokat művelt, ezek nem lesznek már többet. Kalapos volt, tudott madeirát, riseliőt, recehímzést csinálni. Egy részüket én is megtanultam, de nem használom. Nem úgy élünk már. Nem tudjuk, hogy egy háztartásnak milyennek kell lennie. Bizonyos irodalmi kultúra, beszédmódok, versek, olvasmányok, magatartások, viselkedésmódok is feledésbe merültek. Ki tudja ma, hogy létezett a Lázár-kalap, amit a híresen szép egykori színésznő, Lázár Mária nagy karimás kalapjairól neveztek el? Nehéz elkülöníteni, mi az értékes tudás, amit mindenképp meg kellett volna őrizni, és mi az, ami csak jó ízt ad az életnek, de nekem jólesett ebben a világban bolyongani a forgatás alatt. Szerettem volna átadni lezárva, masnival átkötve a huszadik századot. Azt, ami az enyém volt, úgy, ahogy az enyémek megélték - magyarázza.
A film drámaisága mellett is humoros, mert a rendezőnő vallja, hogy az önirónia az örökölt alaptermészete, és ez jót tett a filmnek. - Sok minden szomorú, fájdalmas, erős érzelmeket hagyott maga után, de nem lehet az életet ennek a jegyében leélni. A veszteségeket tudomásul kell venni. Ilyen volt az én hallatlan életerővel bíró anyám természete. Apám sem volt más, kiváló humorérzékkel bírtak mindketten. Jó kedély, derű és szeretet volt a családban, és csak nagyon kevés pátosz. Jól voltunk együtt, és ez mindenen átsegített minket. Számomra pedig példát adott - mondja.
A szakma is szerette a filmet, jó kritikát kapott, ez pedig jóleső dolog a rendezőnek. A bizonyos értelemben régi vágású, ugyanakkor modern filmben parádéznak a nagyszerű színészek, úgy jelennek meg az egyes korok.
- Ez valahogy betalált. Ami történt velünk, az sokak számára drámai, traumatikus élmény, mégis váratlanul sokan nézték meg. Fiatalok is, pedig nem volt nagy reklámja. Korábbi egyetemi tanítványaim csináltak a filmnek egy Facebook-oldalt, na, az nagyon bejött. Szóval van egy szeretetteljes légkör a film körül. Zavarba ejtő és megható, hogy akik látták, elkezdték küldözgetni nekem a saját családjuk történetét. Ez nagyon fontos memoáranyag, gondolkodom, hogy mit lehet vele kezdeni. Amellett most dokumentumfilmen töröm a fejem, de babonából nem beszélek konkrétumokról - mondja Fekete Ibolya, aki a rendezés mellett több egyetemen tanít, még Kolozsváron is. A film szereplőivel pedig tervezi, hogy visszatérnek a forgatás helyszínére, Lesenceistvándra. Oda, ahol valami még Partium hangulatát, az örökséget idézi.
