Hamis a gulyás

A gulyáslevest magyar ételkülönlegességként ismerik világszerte. Valóságos nemzeti jelképpé vált, a pulihoz hasonlóan társítják hazánkhoz. Azok a löttyök viszont biztosan nem vívnák ki ezt az elismerést, amiket nekem "főztek" különböző vendéglátóhelyeken. Az étkek ugyan az ország más-más tájain készültek, de azonos receptre: eszi, nem eszi, nem kap mást!

Mindegyik "bográcsgulyás" fő jellemzője volt a lé tetején úszkáló apró pörcök sokasága. Ezek adták meg a leves ízét, de ezt jobb helyeken panelgulyásként emlegetik. A kisült szalonnára karikáztak egy kis olcsó lángolt kolbászt - lényeg, hogy zsíros legyen. Felöntötték vízzel, majd néhány kocka krumplit belefőztek. A híg löttybe dobtak pár szem húst a pörköltből, s "megbolondították" némi szafttal. Végül összerottyantották egy marék mélyhűtött zöldséggel és keményítővel besűrítették. A szakácsoknak nem okozott gondot, hogy kukorica is keveredett az álgulyásba. Arra azonban kínosan ügyeltek, hogy nagyon forró legyen, lehetőleg égesse össze az éhes vendég nyelvét, hiszen utána már úgysem érez semmilyen ízt...

Ennek a babgulyásos változatához sem kellett sok lelemény: alaprecept a fenti, de pörkölthús helyett felkockázott főtt csülökkel hintették meg a szalonnás-zöldséges-szaftos levet. Egy-két evőkanál konzerv babbal pár percig összeforralták, majd csípős paprikával, kis bográcsban tálalták "fenséges" ételként. Legalábbis a készítője szerint. Szerintem meg inkább vendégriogatónak.

Mivel nagyon szeretem az igazán jó gulyáslevest, a harmadik átverés után sem adom fel. Igaz, azokra a vendéglátóhelyekre, ahol átvertek, biztosan nem térek be.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy a világhírű magyar konyha megcsúfolói vajon milyen receptből főznek? És egyáltalán - minek nézik a vendéget?