Várjuk a vendégeket

Csütörtökön e-mail érkezik a panzióból: megerősítik a keddi jelzést, szombaton este várják a vendégeket, a vasárnapi kora reggeli után indulhatnak tovább. Tökéletes, gondolom, minden rendben lesz. Szombaton  azonban kevésbé pozitív a kép. A panzió  zárva, kopogtatásra, zörgetésre senki nem nyit ajtót, csengőt nem látok. Hiába járom körbe az épületet, verem fel a szomszédokat, semmi. Tíz óra után pár perccel portaszolgálatnak nyoma nincs, a telefont nem veszik fel (az e-mailben egy szót sem írtak arról, hogy a porta bezár este nyolc, kilenc vagy tíz órakor).

A finnek nyugtatnak, csak én érzem magam kényelmetlenül, én szégyenlem magam. Késői hívás  egy-két szállásra, ahol szintén nem ismerik a telefont. Az egyik panzió, a városban elsőként létrehozott (számomra ezután biztosan az Első...) válaszol,  mehetünk, van szállás. Barátságosan, kedvesen  fogadnak bennünket. Szabadkozom, megemlítem, hogy  máshol foglaltam  szobát. Itt, az Elsőben szinte kérdezés nélkül tudják, melyik helyről van szó, gyakran  jönnek  hozzájuk  onnan vendégek. Éjszaka háromnegyed tizenegykor végtelen hálát érzek az új panzió és a család iránt.

A történet nem kitaláció, nem írói munkásságom szüleménye. Mindez valóság, szeretett városomban, Veszprémben, ahol a turizmus fejlesztését tartják az egyik kitörési pontnak... Keresem a hibákat, levonom a tanulságokat. Hibáztam, amikor azzal a panzióval szóba álltam. Tanulság: a szállásra időben el kell indulni. Vagy éjszakai portaszolgálatos helyet keresni. Nem jóhiszeműnek  lenni, mindent többször ellenőrizni.