Ég veled, Csaba Árpi!

Odamentem hozzá és megkérdeztem tőle: „Árpi, jól vagy ?” Ő azt válaszolta halkan: „Nem dicsekedhetek ” Nem sokkal később, a siófoki kórházban a műtéte után telefonon beszélgettünk, s kérdésemre, hogy érzed magad, elcsukló hangon azt mondta: „Ez egy mocskos, rohadt élet. Nincs már sok hátra az én meccsemből, és hosszabbítás sem lesz.” Nagyon nehéz elhinni, szinte képtelenség felfogni és megérteni, hogy utolsó személyes találkozásunk után egy hónapra, telefonbeszélgetésünk után két hétre elment, és nincs többé köztünk. Árpi, aki számunkra a betegsége előtt a kicsattanó életerő, a jókedély megtestesítője volt, csendesen távozott mindörökre.

Ismét szegényebbek lettünk egy felejthetetlen sportemberrel, aki 67 éves korában távozott el végleg az Ajkai Bányász sakkcsapatából, s követte két hónapja elhunyt klubtársát, Bécsi Jánost. Élete egybeforrt, egyet jelentett a sakkal, hiszen négyéves korában édesanyjától tanulta meg a sakk alapjait. Hamar jegyzett sakkozó lett, nem kellett hozzá más, csak tehetség, elszántság. A Padragi Bányász megyei I. osztályú csapatában kezdte pályafutását, majd a tapolcai Mereszjev SE-ben folytatta. Első igazi egyéni sikerét 1972-ben érte el, a megyei egyéni sakkbajnokságon több mesterjelöltet megelőzve veretlenül győzött. Tapolcán az NB I-es csapatban, majd Veszprémben játszott, innen került vissza az Ajkai Bányászhoz, ahol négy évig az élvonalban, haláláig az NB II-ben szerepelt. Kiváló szakmai tudása alapján pezsgő sakkélet valósult meg Ajkán. Edzőként is sikeres volt, tanítványai között országos bajnokok vannak. Volt mit tanulni tőle, aki kérdezni akarta, kereste, megtalálta. 1995-től 2012-ig ügyvezető elnöke volt az Ajkai Bányász SK-nak.

Tavaly kezdődött számára egy rémálom, amikor hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála az orvosok. Hosszú hónapokig hősiesen viselte a fájdalmakat, ám a karácsonyi ünnepek előtt a súlyos betegség kezdte összekuszálni a szálakat, és viharos gyorsasággal tépett szét mindent. Küzdött, mint a sakkban, tartotta magát a kemény ellenféllel szemben, kis javulásnak is örült, bízott, hitt, mint egész életében. Hónapokig felülemelkedett a szenvedő betegségen, a remény felvillanása és a visszazuhanás árkai között utazott a magányos végállomásig. Január elején már fáradt volt a hangja, valójában elindult utolsó útjára. Nem panaszkodott, inkább csendben tűrte a mind jobban gyötrő fizikai és lelki fájdalmat. Csak egyet nem tudott megtenni: az alattomosan támadó betegséget már nem tudta legyűrni. Szervezete most hagyta először cserben – ám visszavonhatatlanul és végérvényesen. Egy igaz: kegyetlenül szakította szét nála a remény fonalát örökre a sors. Pedig erős sportember volt, alaposan megküzdött az életért, minden örömért, minden elismerésért.

Élete egybeforrt, egyet jelentett a sakkal. Mindig nagyon büszke volt az Ajkai Bányász sikereire. Hálával emlékezünk rá, helye most már örökre üresen marad a Bányász sakkasztalánál. És ha a világ dicsősége és az élet elmúlik, vannak, akik örök nyomot hagynak maguk után!

Csaba Árpi igazi, igaz sakkozó, sportember volt, kevesebbek lettünk távoztával. Ég veled Árpi, köszönjük! Örökké emlékezni fogunk rád!

Tollár Sándor