Trianon

2018.06.04. 10:56

Raffay Ernő: Erdély nincs elveszve

A történész szerint ha erős lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor mögöttünk a "véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll".

Szeged, 2014. november 17. Raffay Ernõ volt MDF-es országgyûlési képviselõ az 1989-es határnyitásról tartott kerekasztal-beszélgetésen a Szegedi Tudományegyetem rektori hivatalában 2014. november 17-én. MTI Fotó: Rosta Tibor

Raffay Ernő az országcsonkítás 98. évfordulóján a tudománypolitika diktatúrájáról, Trianon okairól és a diktátumra vonatkozó kutatások változásairól, valamint a Kárpát-medencei magyarság kilátásairól is beszélt a Magyar Időknek adott interjújában.

1989-ben a Trianon titkai című kötete volt az első olyan munka, amely a diktátumot tabuk nélkül dolgozta fel a második világháborút követő hallgatás után. Közismert, hogy a könyv rövid idő alatt több százezer példányban kelt el, de milyen volt a fogadtatása a szakmában?

A történet 1987-ben kezdődik, akkor jelent meg az 1982-ben (!) leadott Erdély 1918–1919-ben című könyvem. Ez a kandidátusi disszertációm volt, aminek megvédése az ELTE BTK dísztermében azzal kezdődött, hogy fölállt az egyetem ismert marxista professzora, Siklós András, és azt követelte: a bizottság tagadja meg a vitára bocsátást, mert ez egy irredenta-soviniszta, Horthy-fasiszta mű.

Amikor az Erdély története című háromkötetes könyvről 1987 októberében szakmai vitát rendezett a debreceni egyetem, Pach Zsigmond Pál akadémikus megtámadta könyvemet, mondván, hogy az nacionalista, és megzavarja a román–magyar együttélést. Udvariasan válaszoltam, de előtte Köpeczi Béla művelődési miniszter megkért, hogy ne feszítsem túl a húrt. Tehát: a marxista–leninista kollégák egyáltalán nem fogadták el sem a témát, sem a tények szakszerű föltárását.

Amikor a szegedi szakmai vitája volt e disszertációmnak, Csatári Dániel tanszékvezetőm, majd Ormos Mária azt kérték, hogy a 7 fejezetből kettőt vegyek ki. Ezt nem tettem meg, aminek az lett a következménye, hogy Ormos 10 hónapig nem terjesztette elő a munkámat. A múltbeli támadásokkal párhuzamosan – s ez a legfontosabb – a fiatal tanítványaim közül többen Erdély-kutatók lettek, a nemzeti érdeket szem előtt tartva, a tények tiszteletben tartásával.

Harminc év távlatában hogyan látja a könyvet, és miként alakult Trianon kutatása azóta? Megdőltek a régi marxista–leninista paradigmák, hogy a magyar királyság a népek börtöne volt, és megérdemeltük, amit kaptunk?

Ebben a szakmában is történésziskolák léteznek, egyes professzorok körül fiatal kollégák dolgoznak. Napjainkban Magyarországon háromféle világlátás létezik: marxista, liberális és konzervatív. A baloldal két nagy irányzatához – liberalizmus, marxizmus – tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, s mérgezik a leendő középiskolai történelemtanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus.

Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen. Ez csak részben szól a pénzről, hiszen nem közismert, de az akadémikusok havi nettó félmilliós tiszteletdíjban részesülnek. Ideológiai monopóliumról is szó van. 1989 előtt kockázatos volt Trianonról beszélni; emlékirataimban meg fogom írni ennek rendőri-titkosszolgálati összefüggéseit.

Az említettek azt az álláspontot képviselték, hogy a diktátumot el kellene hallgatni, nehogy a szomszédos népek érzékenységét sértsük. 1990 után pedig a baloldal liberális része kialakította a maga Trianon-képét, ami ennek a folytatását jelentette, sőt, ma is ez az uralkodó álláspont az akadémiai világban. Ha az Akadémia valamit nem helyesel, ahhoz úgy fognak viszonyulni a többiek is.

Az utóbbi években érdekes jelenségre lehettünk figyelmesek: a liberális kollégák és tanítványaik elkezdtek Trianonról publikálni. Könyveikben „semlegesek maradnak”. A megszálló román, cseh és szerb kormányok tevékenységét csak mint értékítélet nélküli tényt írják le. Ez azt jelenti, hogy például Károlyi Mihályról vagy Kun Béláról ugyanolyan semlegesen írnak, mint bárki másról.

Trianon külső okai egyértelműek: elveszítettük a világháborút a nagyhatalmi érdekek miatt. De melyek voltak azok a belső okok, amelyek miatt ilyen kedvezőtlenül alakultak 1918 után az események? Az akkori politikai elit mit nem vett észre a háború előtti folyamatokból?

Trianonnak egyik fő oka a belső meggyengülés. Ide sorolom az 1914 előtti, több évtizedes képviselőházi obstrukciót. Például közvetlenül a háború előtt alig lehetett megszavazni a haderő gyorsabb fejlesztését. Ha egy országban a parlament nem gyorsan és határozottan működik, hanem zavarok vannak, annak belpolitikai válsághelyzet a következménye.

De a zavarok legnagyobb részét a hazai kultúrharc okozta: ez nem más, mint a baloldal két ágának – liberálisok és szocialisták – harca a főhatalomért a keresztény magyar nemzetállam ellen. A hazai baloldal leghatékonyabb szervezete a szabadkőművesség volt, nem véletlen, hogy tevékenységükről eddig hat monográfiám jelent meg.

Romsics Ignác akadémikus múlt héten egy lapinterjúban azt mondta, hogy Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és a legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe; egy távlati, európai konföderáció terve megoldja Erdély helyzetét. Egyetért a felvetéssel?

Ezzel a szellemi hozzáállással kérdés, lesznek-e akkor még magyarok Erdélyben, ha rajtuk múlik. Ez egy elvtelen mondat, amely csak a reménytelenséget táplálja a magyarokba. Romsics egyes régi marxista és liberális történészek szellemi örököse, akinek elvei, eszményei nincsenek.

Az említett interjúban először kritizálja a baloldalt, ami most nem vall túl nagy bátorságra, hiszen ez a politikai világ lényegében megsemmisült. Fontosabb ennél azonban, hogy Erdély nincs elveszve. Romsicsnak csak el kellene mennie a székelyekhez, a Hunyad megyei vagy a mezőségi magyar szórványfalvakba, esetleg a csángók szegény falvaiba, hogy meglássa azt a magyar erőt, amely – hála a végre anyaországként működő magyarországi jogi, anyagi és erkölcsi segítségnek is – nem engedi Erdély elveszítését.

Tehát aki ezt mondja, az hazudik, ráadásul dez­informálja az erdélyi magyarságot. A pártatlanság álarcában tetszelgő, Romsics-féle destrukció és gyávaság engem a vörös gróf, Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztet.

Raffay Ernő
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Idők

Egy 2010-es interjúban a küszöbönálló harmadik Trianonról is beszélt, mondván, hogy kísértetiesen hasonlítanak az akkori hazai és európai állapotok az 1914-et megelőző évekre. Most miként látja a kérdést?

Illyés Gyula írta, hogy a magyarok mindenben fölveszik a versenyt az utódállamok népeivel – csak a demográfiában maradunk alattuk. Ha ez így marad, végünk van. Az 1990-es évek legelején, az MDF egy elnökségi ülésén, ahol én képviselőként vettem részt, Fekete Gyula örömmel mondta: képzeljétek, a románok szaporodása megállt. Nos, az elmúlt 28 évben a kormányprogramokból két tényezőt hiányoltam: a demográfiai fordulat elindítását és a haderő komoly fejlesztését. E folyamatok most talán végre elkezdődnek, s eredményesek is lesznek.

Milyen kilátásai vannak ön szerint a Kárpát-medencei magyarságnak?

A magyarok háromféleképpen viszonyulhatnak Trianonhoz. Az első: elfogadjuk véglegesnek a trianoni helyzetet, ezt szorgalmazza az akadémiai történészi világ is. Ez végzetes következményekkel járhat. A második: egyes országokban magyar etnikai-területi autonómiáért kell küzdeni. A székely autonómiát eddig minden esetben elutasította a román parlament, legutóbb az elmúlt hetekben.

Ebből arra következtetek, hogy mivel az EU-nak nincs autonómiák létrehozására vonatkozó törvénye, a román parlament pedig mindig elutasítja ezt, el kell felejtenünk az autonómiáért való hősies, viszont mindig eredménytelen küzdelmet. Szerintem új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja. 1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt.

Most is ez a feladat: megnyerni egyik vagy másik nagyhatalmat az ügy érdekében. Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat. És nem vagyunk kilátástalan helyzetben: ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll.

Borítókép: Raffay Ernő 2014. november 17-én. Forrás: MTI / Rosta Tibor

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában