SzekérAnya blogja: Gyógyít-e az idő?

Papikám ezen a héten jubilálna. Hihetetlenül hiányzik, sokszor úgy érzem nem gyógyít az idő, máskor pont az erősít meg mennyire tisztán él bennem. Gyakran arról ábrándozom, milyen büszke is lenne, ha még több időt kapott volna és velünk kacagna, bolondozna. Közben persze tudatosan, féltve gyűjtögetem azokat a fizikai és lelki szintű genetikai áthúzásokat, melyeket sikerült átmentem Zizibe is. Ilyen a föld illatának imádata, a réten való önfeledt szaladgálás, vagy éppen a cirkusz iránti rajongás és tudom, hogy csillogó szemekkel nézné, ahogy Zizi önfeledten birtokba veszi azt a kiskertet  amit ő is annyira szeretett művelni, élvezné, ahogy az általa ültetett almafákat szemléli, türelmetlenül várva a pirosodást, vagy éppen friss gyümölcsöket szemezget a bokrokról, amik már Mamikám szorgos kezét dicsérik. Még az illatára is emlékszem, néhány mozdulata is rögzült, mintha egy filmet néznék.
 
Igyekszem Zizinek is ápolni, aktívan tartani Papi-képét, fotókkal, mesékkel, videókkal, régi történetekkel, amiket ezerszer elmesélt...S ha kimarad egy jelzős fordulat, remélem, nem neheztel rám.
 
Zizinek babakora óta teljesen természetes, hogy gyakran meglátogatjuk az oladi altemplomban, virágot viszünk, mécseseket gyújtunk és megsimogatjuk a keresztet, ilyenkor Zizi a maga gyermeki őszinteségével ösztönösen int csendre:
  ...pszt ez a Papikám háza.