Ez így biztosan átlagos?

Az úgy történik, hogy indulunk haza a bölcsiből, Krisz még játszik egy sort az éppen hazamenő gyerekekkel, aztán mindenki megy a hívásra. Mi meg? Kérem egyszer, újra, aztán felvetek valami izgalmas dolgot, például, hogy ugrálunk az ágyon, vagy kacsákat etetünk, vagy megnézzük a gépeket az építésnél. Persze egy ötlet maximum kétszer alkalmazható, kihozza a kreatív oldalamat a picim.

Ha nem válik be semmi, egy rövid stresszhullám suhan át rajtam, de már nem hagyom, hogy bedühödjek a tehetetlenségemen. Állunk tovább vagy elindulok, ő nem jön még. Fontos tennivalója van, meg kell értenem. Én agyalva sorolom tovább, ő meg vagy reagál, vagy mintha meg sem hallotta volna, csinálja tovább ügyes-bajos dolgait. Aztán megint azon kapom magam, hogy menni kellene. Akkor valami finomság lehetőségével rukkolok elő, de ő nem megvesztegethető. És amit ígérek, azt betartom, oda kell figyelni.

Ha hárman vagyunk, még cifrább a dolog, mert apa és anya nem egyszerre jut el a türelme végéig, és akkor kis felnőtt közjátékok tarkítják ezt a komédiát. Egyik csitítja a másikat vagy fordítva, nyögi, hogy találjunk már ki valamit. De ha már nagyon súroljuk a csúcspontot, például gyermekünk az ülésbe helyezkedés helyett először a kocsiban kapcsolgatja a lámpát, aztán a biztonsági övet húzza ki és engedi vissza ötvenszer, utána a napellenzőjét húzatja ki harmincszor, akkor van egy pillanat... Nem lesz mese este, ha nem ülsz be! - szólok higgadtan, hiába. Elszakad a cérna, KRISZTIÁN! - bődülök el, megfogom és belepasszírozom a gyerekülésbe, és komolyan mormogom, néha hallgathatna rám (megjegyzem, sokszor előfordul).

Addig feszegeti a határt, ameddig bírja. És ez a dolga, csak néha igen kemény gyakorlatnak érzem. Később biztosan nagyon boldog leszek attól, hogy a fiam tudja, mit akar és nemet is tud mondani. Ajajj, de mennyiszer!