2010.06.27. 07:58
Utolsó esélyek klubja
Azt azért visszautasítanám, hogy Beckenbauer lehülyézi a briteket, még akkor is, ha a Császárnak van némi igazsága abban, hogy az angol-német meccsnek nem a nyolcaddöntőben kellene sorra kerülnie, mert egyrészről ki az a Beckenbauer már, másrészről viszont menjen a saját háza tájára, ott sepregessen: a Nationalelf egy klasszist sem tud felmutatni, csak a rettentő, mindent felzabáló, lelketlen gépezetet, ami azonban ma már közel sem olyan félelmetes, mint egykoron volt, amikor is ő világbajnok lehetett mezben, azután öltönyben.
Miután a bajor tiszteletbeli elnököt elzavartuk melegebb vidékekre (például narancsot termeszteni), magunk között valljuk meg azért, hogy mi, britek mindeddig hiába mutattuk fel a világklasszisokat, majd’ minden mérkőzésen szemlesütve kellett a pályáról lekullognunk, nem tudom, honnan vehetnénk a lendületet, hogy az elénk tornyosuló germán falat átugorjuk.
Mindazonáltal nyernünk muszáj, ne hogy má’ a nagyszájú németnek legyen igaza, főként, hogy egyre kevesebben hisznek bennünk.
Ezt mondjuk tökéletesen megértem, magam maroknyi nyugtatóval készülök a vasárnap délutai attakra, hogy kellőképpen lelassuljak a fiúkhoz: állófocira számítok ugyanis, egyik oldalról a sokat gyalázott statikus, másikon a dögunalom kiszámíthatóság, minden lesz ebből, meglátjátok, csak a futball nem.
Utolsó esély ez pedig, tudja egész Albion, a remény és a jövő azonban ködbe vész.
Nem mondhatok mást, mint a nagy brit sportkerülő: „a siker nem döntő, a kudarc nem végzetes: a bátorság, hogy folytasd, ez az, ami számít.”
