A fény városa függővé tesz

Emile Zola is aláírta a Le Temps-ben 1889-ben megjelenő tiltakozó gúnyiratot, Paul Verlaine messze elkerülte az ormótlan vastömeget, Maupassant pedig állítólag miatta hagyta el Párizst. Aztán a XX. század elején az értelmiség kezdeti kritikus hozzáállása pont az ellenkezőjére fordult. Apollinaire és Jean Cocteau verseket írtak hozzá, Henri Rousseau lefestette, Sigfried Giedion szerint a torony levegő járta lépcsőin a modern építés esztétikai alapélményét éljük át: a levegőbe kifeszített vashálón keresztül áramolnak a hajók, a házak, a tájak.

Az „öreg hölgy”, amelyet kezdetben a párizsiak közül sokan gyűlöltek, de végül megszerettek. (Fotó: Tóth Lili)

Lehet szeretni vagy nem szeretni, de Párizs nem lenne Párizs az Eiffel-torony nélkül. A köznyelv öreg hölgynek mondja, akit hétévente ötven tonna festékkel kozmetikáznak. Engem lenyűgöz ez az acélcsipke, a toronyból nézve egész Párizs a lábaim előtt hever. S amit csak innen látni: a házak tetején zöldövezet, modern ülőgarnitúrák, úszómedencék...

A Montparnasse-torony és a Mars-mező az Eiffel toronyból. (Fotó: Tóth Lili)

Savoir vivre – ahogy a francia mondja, a párizsiak könnyed eleganciája és élni tudása. Akármerre jártunk a városban, ezt mindig éreztük. A montmartre-i kisvendéglők napsütötte teraszain, a Tuileriák kertjében, a Champs-Élysées elegáns passzázsaiban, a francia hölgyek sikkes öltözködési stílusán, a Madeleine-templom lépcsőin egy baguette-tel a kezünkben, a gyönyörű Notre-Dame gótikus tornyait csodálva, a Szajna partján a lakóhajókat nézegetve.

Kis sikátorok, hosszú lépcsősorok, repkénnyel benőtt házak, kávézók, kabarék, bolhapiacok, mesterkéletlen és felszabadult légkör – ez a Montmartre. A domboldalra telepített, évszázadokon keresztül nyugodt, szélmalmokkal teli kis falucska Párizs legromantikusabb negyede, ma is a művészek találkozóhelye. Itt élt és alkotott Renoir, a fiatal festő Émile Bernard,  Toulouse-Lautrec a Moulin Rouge törzsvendége volt, Picasso itt festette az Avignoni kisasszonyokat, sokszor járt ide Utrillo, Modigliani is.

A házsorok spirálisan haladnak felfelé a város legmagasabb pontjához, a cukormáz fehérségű Sacré- Coeurhöz. Építészeti és esztétikai értékeit sokszor és sokan vitatták, de akárcsak az Eiffel-torony, a Sacré-Coeur is beilleszkedett a városképbe.

A Pére-Lachaise-hoz metróval megyünk, nem hagyhatjuk itt Párizst úgy, hogy a világ leghíresebb temetőjében ne járnánk. A sírkert 1804-es megnyitása óta óriási nekropolisszá nőtt, a szó szoros értelmében a holtak városává, térkép nélkül lehetetlen a tájékozódás. Itt alussza örök álmát a híres szerelmespár, Abélard és Héloise, közös sírban nyugszik Yves Montand és Simone Signoret, megállunk a zongorazseni, Frédéric Chopin síremlékénél. Jim Morrisonnak, a Doors énekesének kicsi síremlékét most is emberek állják körül.

Édith Piaf sírja a Pére-Lachaise temetőben (Fotó: Tóth Lili)

1963. október 14. Egy verőfényes őszi napon negyvenezren tolonganak a Pére-Lachaise temetőben, hogy búcsút vegyenek tőle. Madame Lamboukas, dite Édith Piaf – áll a felirat a Gassion család egyszerű síremlékén. Mi is elbúcsúzunk a kis Verébtől, a francia sanzon koronázatlan királynőjétől. A fény városától azonban nem búcsúzunk – Párizs rabul ejt és örök visszatérésre késztet.

A francia főváros nem létezhet a metró nélkül. Párizs föld alatti ütőeréről csak felső fokon lehet beszélni: a több mint 200 kilométer hosszúságú 16 metróvonalnak 300 megállója van, a vonalakat különböző színekkel jelölik, a szerelvények kétpercenként járnak.