A kutyás hölgy

Már korábban is láttam, mindennap, esőben, hóban, fagyban elment a házunk előtt borzas bundásával, de nem tudtam, ki ő és hol lakik. Először csak egymásra mosolyogtunk, majd biccentettünk, végül természetesen beszédbe elegyedtünk. A hölgy körülbelül hetvenes lehetett, friss mozgású, fiatalosabb a koránál. 

Létezik a kutyások társadalma, a sétáltatás pedig szinte életforma
(Fotó: archív)

Megtudtam tőle, hogy a borzast Micinek hívják, s a lánya, illetve az unokái találtak rá valahol egy árokparton. 

Aztán a gyerekek elköltöztek, Micit nem vihették magukkal, így maradt a hölgyre és a férjére. Az öregúr eleinte ki nem állta, arról szó sem lehetett, hogy betegye a mancsait a lakásba. 

A borzas azonban nagyon szeretetéhes volt, nem hagyta magát. Görcsösen igyekezett, hogy belopja magát az öregúr szívébe. Tisztes távolságból követte minden lépését, nem ugrált rá, érezte, hogy feldönthetné, csak nézte őt könyörgő tekintettel, s ha tehette, ráfektette a fejét a lábára. 

Hát persze, hogy egy idő után az öregúr szíve megolvadt, és Mici teljes jogú családtag lett, a lakás főrangú társbérlője. Aztán egy újabb séta alkalmával Mici fején tölcsér volt, olyan, amitől minden gazdi retteg. A hölgy könnyezve mesélte, hogy a kutya súlyos beteg, az orvos nem nyilatkozott derűlátóan az életkilátásairól. 

A doktorhoz az öregúrral együtt vitték el, aki azóta mély hallgatásba burkolózott. Képtelen volt elfogadni, hogy a kérlelhetetlen megtagadással indult, majd mély, intim barátságba fordult kapcsolat közte és Mici között véget érhet. Mici egyre lassabban vonszolta magát, a hölgy pedig hozzá igazította a lépteit. 

Végül már tíz-, majd ötméterenként meg-megálltak pihenni. Egyre hosszabban beszélgettünk. Hétvégenként vártam őt, kimentem hozzá, éreztem, megkönnyebbül, ha elmondhatja a fájdalmát. Aztán már csak az utca sarkáig csoszogtak el. 

Az én kutyám nem üdvözölte többé önfeledt csaholással Micit, csak szagolgatta, és leült mellé. Búcsúztak, búcsúztunk. 

Ezután jó ideig nem láttam a kutyás hölgyet. Még egyszer találkoztunk, már ő is nagyon lassan tette egyik lábát a másik után. A korábbi örömteli séták emléke csalta ki a szabadba, mondta. Nem kérdeztem, mi történt Micivel, tudtam, ő pedig remegő hangon inkább az én kutyámra terelte a szót. 

Aztán nem jött többé, pedig még hosszú ideig vártam. Ismerős kutyásoktól hallottam, hogy feladta... Vajon mi lehet az öregúrral? Talán jobb, ha nem tudom.    

Csatlakozzon közösségi portálunk, az   klubjához, s mesélje el Ön is érdekes történeteit, töltsön fel fotót kedvencéről, s vitassa meg a gondokat más állatbarátokkal.

Kedvencek a ház körül rovatunkba beérkezett fotókból készült képgaléria megtekintéséhez kattintson IDE.