Végső búcsú a kórházi falak között

Régebben a hit, a rítusok, a család, a társadalom is segítette a gyász "kultúráját", míg ma a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy e szó mit is takar. A felnőttek, bár tudják, félnek tőle. A legtöbb ember ma kórházi falak között hal meg, nem otthon, a családja körében, mint régen.

NEM LEHET  megszokni a halált - állítja Gadaneczné Németh Angelika  főnővér. S neki elhisszük, hiszen a várpalotai kórház krónikus belgyógyászati osztályán dolgozik. - Mindennél nehezebb, ha gyermek vagy fiatal távozik, ez minket is különösen megrendít - mondja, és említ egy közelmúltbeli esetet, amikor egy fiatal, tumoros lányt veszítettek el. Ráadásul az édesanyja nem tudta elengedni, ezért a lány sokáig szenvedett. Meggyőződésem és tapasztalatom az, ha az ember távozni kényszerül, el kell engedni a kezét, hogy könnyítsünk a szenvedésén - hallom az első hallásra keménynek tűnő mondatot. Aztán így folytatja: higgye el, a haldokló ember érzi, hogy mennyire ragaszkodnak hozzá, mindvégig hallja, ami körülötte történik. Emiatt, ha a nővérek tudják, hogy egy betegüket lassan elveszítik, ha lehetséges, hazaküldik a rokonát, hozzátartozóját. Hogy ezt mindenki elfogadja-e? - kérdi helyettem is. A rokonok fele igen, másik fele nem, ragaszkodnak ahhoz, hogy maradhassanak.
 
- Számunkra az egyik legborzasztóbb, közölni a tragikus hírt a hozzátartozóval - avat be legnehezebb feladatai egyikébe a főnővér. Nem véletlen, hogy rendszeresen jár a nővérekhez pszichológus. Talán még szörnyűbb, ha a hozzátartozók szeme láttára távozik valaki - jegyzi meg gyorsan. Ezt mindenki másképpen tudja elviselni.

Nagyon fontos, hogy a nővérek felkészítsék a betegeket az utolsó útra. Betegeikkel beszélgetnek emlékeikről, ügyelnek arra, hogy csak pozitív dolgokat emlegessenek nekik, a rokonságnak pedig próbálják elmagyarázni, hogy a halál sok esetben megkönnyebbülést hozhat. Az osztályon tervezik, hogy rövidesen a hozzátartozók is igénybe vehetik pszichológus segítségét.

BÚCSÚ KÉT ÓRA ALATT  Régen, amikor még egy fedél alatt élt több generáció, természetes volt, hogy otthon születnek és meghalnak. A gyerekek is megtanulták, hogy az élet része a halál, sokszor napokig virrasztott a család, a rokonság a haldokló ágya körül. Ez egyébként több kultúrában ma is szokás.

Magyarországon az emberek többsége kórházi körülmények között távozik a földi létből. Ilyenkor hozzátartozóiknak néhány óra marad arra, hogy megadják a végtisztességet. A nővérek lepedővel letakarják a halottat, aki még két órán át a betegágyán marad, de tulajdonképpen utolsó kívánságként az ember sok mindent teljesít - árulja el Angelika. Aki azt kéri, hogy az elhunytat kedvenc ruhájában búcsúztathassák a halottas ágyon, hát természetesen teljesítik ezt a kívánságát is. Adódott példa arra is, hogy a rokonok a lepedő helyett egy kedvenc takarót hoztak, érthető, ha az ember szeretné oldani a kórházi hangulatot. Emlékeznek az osztály dolgozói olyan esetre is, amikor egy néni egyetlen szeretett kutyáját kérte az utolsó pillanatban. Látni kellett volna, az állat pontosan tudta, hogy mi történik gazdájával, végtelen szomorúság volt a szemében.
 
Aki szeretne gyertyát gyújtani az elhunyt ágya mellett, megfelelő biztonsági körülmények között engednénk  kapom a választ, de ezen az osztályon erre még nem adódott példa. A többség órákon át fogja drága halottja kezét, de akad olyan is, aki erre nem képes. Van, aki zokog, van, aki némán hallgat. Ahányfélék vagyunk, annyiféleképpen tudjuk elfogadni az elmúlást. Sokan először dühösek lesznek, nem tudják elfogadni a könyörtelen valóságot. Ez jellemző betegekre és rokonokra is, aztán lassan mindenki belenyugszik a megváltoztathatatlanba, és megbékél sorsával, a halállal.
 
FOGD A KEZEMET!  Angelika nemrég veszítette el szeretett anyósát. Férje, György ma is nehezen beszél erről: - A búcsúzás már jóval a halál előtt megkezdődik, amikor az ember megbizonyosodik arról, hogy a mama nem képes arra, hogy egyedül ellássa magát, és biztonsággal már nem lehet magára hagyni  emlékezik vissza György.  Az idősebb korosztály rendkívül szemérmes és büszke, a világért sem hagyná gondozni magát, főként nem anya a fiával - veti közbe Angelika.
 
Aztán ahogyan súlyosbodik a betegség, egyik nap nehezebb, mint a másik, és egyszer eljön az idő, nincs más választás, menni kell a kórházba.
 
- Ilyenkor döbben rá valójában az ember, hogy minden együtt töltött nap ajándéknak számít. Addig a napi rohanásban természetesnek vettem, hogy él a mama - mélázik el Gadanecz György, majd így folytatja: korábban idő híján keveset beszélgettünk hosszan, gyakran csak telefonon, aztán a kórházban sorra idéztük fel az emlékeket, főként gyerekkoromból. Meg akartuk állítani az időt. Sokszor egész látogatás alatt arra kért, hogy kisfiam, fogd meg a kezemet, tudod, mint gyerekkorodban!
 
- Egy este a mama nem beszélt velem, aludt, másnap reggel is így történt, amikor a megszokottól eltérően bementem hozzá. Akkor egy pillanatra kinyitotta a szemét, mosoly futott végig az arcán, amikor meglátott, és örökre elment. Ma már tudom, rám várt, megvárt. Szörnyű pillanat volt - mondja elcsukló hangon György. A mama kezét órákon át fogta a család, az arca békés volt és nyugodt. Tudtam, menni akart, és én képes voltam arra, hogy elengedjem - fogalmaz a férfi, aki a sors ajándékának tekinti, hogy ő engedhette utolsó útjára édesanyját. Képzelje el, a gyerekek, amikor bejönnek a kórházba édesanyjukhoz, Angelikához, valamiért mindig megnézik a mama szobáját. Ez is a búcsúzás része.
 
A történet kapcsán egy fájdalmas eset jut eszembe. A férfi édesanyja kórházba került, de közben őt külföldre szólította a feladata. Addig heteken keresztül naponta minden délután meglátogatta a mamát. Aztán egy napon nem így történt. Akkor a megszokott látogatási időben az orvos telefonon közölte: édesanyja meghalt. A fiú máig nem bocsátotta meg magának, hogy nem búcsúzhatott el.
 
A másik eset egy gyermekklinikán történt. Az anya kisfia meghalt, előtte vele volt évekig a kórházban, aztán még hónapokon át naponta azon a padon ült, amelyiken gyermekével minden délután. Nem tudta elengedni a fiát.

Ahogyan Polcz Alaine pszichológus, tanatológus is mondta, a gyászt minden ember másképp éli meg. De mindenkinek foglalkoznia kell vele. A veszteségeket el kell fogadni! Meg kell tanulni veszteni!

Sokan annyira félnek a haláltól, illetve nem képesek szeretteik haláltusáját végigszemlélni, hogy inkább kórházban hagyják a betegüket. Ezt be is vallják, ami érthető. Többnyire a mai életkörülmények sem teszik lehetővé azt, hogy egy család huzamosabb ideig otthon ápoljon egy halálos beteget, bármennyire is szeretnék maguk mellett tudni.