Öltönybe zártan

Semmi ötlet, semmi meglepő. Jobb esetben a nyakkendő nem Oliver Hardy-san van megkötve, a pocak közepéig lógva, leüléskor a zokni fölött nem bukkan ki azonnal a falfehér, szőrös és kissé száraz bőrű lábszár, a cipő sarkán nincs rajta a tavalyi marketinges buli sara, és a zakó sem feszül úgy a háton, mint Phelpsen a csodadressz.

Már jó, ha a zakó nem áll el a fenéknél úgy, mint egy az idők folyamán meggyűrt ereszcsatorna. Már jó, ha nem pihen némi korpa a vállon, ha nem halszálka a minta, már jó, ha a zsebek nincsenek kitömve a kulcscsomó és a rongyzsebkendő kettősével. Az is öröm, ha a meleg miatt levett zakót nem panyókára vetve hordják, mint a szocreálos klasszikusok, és az is jó, ha nem karácsonyi harang formájú, orbitális csomóban kötik meg a nyakkendőt.

Aztán vannak, akiken úgy áll a zakó, mintha kályhacsőbe bújtak volna, épp csak az ujjpercek lógnak ki alóla, és van ugye a széltében hosszában kihízott érettségi zakó. Az is nagy előrelépés, ha az öltöny gombjai nem küzdenek az életükért és az is, ha a nadrág nem sejteti minden egyes lépéskor a bokát, vagy éppen esik ott össze végeláthatatlan redőkben, mint egy tönkrevágott harmonika.

Hát itt tartunk. Dögunalom. Már az is jó, ha éppen nem ciki.