Ahogy én látom - Apanapló

Az elmúlt néhány hónapban mindenfélét leírt rólam válogatás nélkül, aminek kérem, a fele se úgy volt, ahogy ő mondja. Itt van például az, hogy szerinte a kedvenc színem a fekete, és ezért vadászok unos-untalan a fekete távirányítóra meg a mobilra. Nos, az igazság a következő: a távkapcsolót muszáj kivennem a kezükből, mert mindenféle unalmas kvízműsor, meg állatokról szóló filmek mennek a tévében, ahelyett, hogy megnéznénk végre egy jó kis ralifutamot vagy egy BL-meccset. (A magyar bajnokságot utálom, mert szerintem pocsék a színvonala. Apa persze örült, hogy a Vidi bajnok lett, de én bealudtam a meccseiken. Szerintem ez mindent elmond a magyar fociról.)
 A mobillal az a nagy helyzet, hogy apa állandóan telefonál. Nem nézhettem szó nélkül ezt sem, ugye? Persze, hogy kiszedtem a kezéből, hagyja már abba a fecsegést, elvégre nem is nő!
 És akkor még nem beszéltünk a kajáltatásról, annyira büszkék rá, hogy a gyerek mit meg nem eszik! Én persze hiába húzom a szám, amikor állandóan azt a retekízű karfiolt tömik belém. Utána meg vigyorognak, milyen szépen megette a pöttöm a pépet, amit ők képesek ételnek nevezni. Legutóbb egy kis hús is volt a tányéron, amit persze azonnal betoltam, ők meg néztek nagy szemekkel, hogy a főzeléket miért kenem az etetőszékre?
 Most meg itt van a mászás: akárhová megyek, jönnek utánam. Hát már nem lehet az embernek egy nyugodt perce sem?