Budapest, te szegény!

Tiltakozó agyamat és gyomromat – persze nem a jelenet miatt – erőszakosan ráhangolom a fiatalokból álló lakóközösségre. Ez egy pihent agyú, förtelmesen romlott, a relatív emberi tisztességet – érzéseket, vágyakat, értelmet – megszégyenítő társaság. Az alacsonyabb rendű fajok valószínűleg szabályozottabban élnek, mint ennek a filmnek rikító pólóba, löttyedt hátsójú nadrágba öltözött srácai. A lányokon legalább feszes a naci, igaz, némelyik formátlansága így nevetségesebb. A tetoválásokon meg sem lepődöm, hozzátartozik a frankónak hitt életvitelhez.

A környezet is émelyítő cifra színeivel, zavaros fali illusztrációival, a zöld szemes cserépkályha az egyetlen, amely jelképezi a mellőzött kultúrát – a múltból. Tombol az új keletű, magyar gyökerű, üres és tartalmatlan virtus: zaj, lárma, süket dialógusok párzásról és pofára esésről. Az idiótaságot a rövidnadrágos, fehér térdzoknis, gitározó fiú testesíti meg legkifejezőbben. Feltűnik egy dunai lakóhajó is. Itt a legizgatóbb jelenet a zsebből előkerülő fekete női bugyi. Egy másik helyszínen, a boltíves pinceklubban népi és kisebbségi motívumokkal megspékelt zene szól, a napszemüveges, dilettáns énekes fotóit dedikálja. A nők őrjöngnek érte, és ontják a ragacsos verejtéket és bűzös pomádét. De ennél sokkal undorítóbb, amikor a budai várban konflisban pezsgőzik a kockás plédekbe burkolódzó párocska.

„Intelligenciájuk” akkor éri el a tetőpontot, amikor nekilátnak enni egy étteremben. Női táska a tányér mellett, marokra fogott villa, és csók az asztalon áthajolva, bele a kajába. Az epizódban be-bevágott, gyönyörűvé fotografált, narratívnak szánt budapesti képek villannak fel. Ezeken nincs nyoma a testekben romboló képzeletbeli kosznak, mocsoknak és sötétségnek. Ám amint sorjázni kezdenek a film kockái, úgy érzem, lejáratják az amúgy is renoméját vesztő fővárost.