Párizsban mindig esik

Két csodálatos hölgy: Edith Piaf és Marlene Dietrich. És két világváros: Párizs és Berlin. Szülővárosaik. A 20. század első felének kikerülhetetlen metropolisai, célpontjai a bolyongásnak, a sikerre vágyóknak. Persze a kudarc, az öngyilkosság a gyakoribb. Vagy a menekülés. Még ez a jobbik eset. Piaf és Dietrich végzete Párizs, ahol mindig esik az eső. Az eső valamiképpen a mostoha sors szimbóluma, az ernyőnyitogatás a küzdelmet, a védekezést fejezi ki. Dietrich már 13 éves, amikor Piaf megszületik. S Piaf már 29 éve halott, amikor Dietrich követi odaátra. Egyiknek kurta fél évszázad, másiknak csaknem egy teljes jutott az életből. Piaf törékeny, tragikus sorsú, nemcsak dalai, a külseje is magán hordozza a végzetet. Dietrich egy porosz rendőrtiszt lánya, kemény, szívós, legyűrhetetlen. A Kék veréb kedvesen ironikus cím, Dietrich A kék angyal című filmjére és Piafra, a kis párizsi verébre utal. Piaf az utcán énekelt, amikor egy jelentéktelen párizsi mulató igazgatója felfedezte 1935-ben, Dietrich pedig a film után már csak Kék Angyalként élt az emberekben. A darab a hang, a zene és a sors szimbiózisa. Az író és a rendező filmszerű vágásokkal oldotta meg a valóság és a képzelet hol összefonódó, hol szétváló időszakait. A díszletet és a jelmezt tervező Bujdosó Nóra egy kifutóval mintegy jelképszerűen kettéosztotta a nézőteret, s talány, hogy hová vezet ez az út, mit rejt magában, ki érkezik ezen át az ismeretlenből, aki aztán beavatkozik az életükbe, elragadja, magához láncolja őket. A férfi (Tóth Loon) tölti be és uralja ezt a terepet, Marlene Dietrich (Dobra Mária) fel is merészkedik rá, de félúton megtorpan, nem adja oda magát senkinek sem, nem lesz játékszere mások érdekeinek. Edith Piaf (Halas Adelaida) élete inkább egy konstans helyen zajlik, Párizs az ő igazi, hamisítatlan közege, itt tör rá a szerelem, a röpke boldogság, és itt omlik össze a fájdalomtól, az alkoholtól. Szántó Erika ezeket az érzelmi és kronologikus fázisokat jól osztja be, nem méri sem szűkmar- kúan, sem bőkezűen az adott szituációkat, a lehető legoptimá- lisabban határozta meg tartalmukat és idejüket.

Az író, Kovács Kristóf és a rendező nagy ívben elkerül mindenféle teátrális, nosztalgikus érzelgősséget. Az ábrándok és a vágyak is inkább csak Piafot legyintik meg, hiszen ő érzelmesebb, fűtöttebb lény, a biszexuális Dietrich hidegebb, racionálisabb, számítóbb. Remek megoldásnak tartom, hogy az előadásban egymás narrátorai lettek, egymás életét lesik, figyelik, kommentálják, hogy aztán kellő pillanatban kikászálódjanak az ágyból vagy felálljanak az öltözőasztalka mellől, és közbelépjenek; elmeséljék a másik kalandját, összekössék a távolságot, Európát és Amerikát, a múltat és a jelent, meg persze a jövőjüket és a halált, a koporsóra tett egyetlen szál virággal. Mert a halál hatalmas karimájú kalapban ott ólálkodik körülöttük. Bujdosó Nóra jelmeze groteszkké teszi az elkerülhetetlen végzetet, s ezzel mélységesen egyetértünk. A két hölgy ugyanis soha nem múlhat el, míg világ a világ, nincs az a halál, amely feledésre ítélné őket. A Kék veréb azzal fejeződik be, hogy elkezdődik a halhatatlanságuk. A díszlet szerény, de ide nem is kell több, Piaf és Dietrich, Halas Adelaida és Dobra Mária önmaguk jelentik a látványt, betöltik a színpadot, rajtuk kívül másra nem is vágyunk. Nagyszerű ötletnek találom a színpad hátterében kivetített, a korabeli filmes technikához alkalmazkodó fekete-fehér, lassan mozgó képeket, amelyeken feltűnik Párizs, láthatjuk a németek bevonulását, átélhetjük, amikor Dietrichhel New Yorkban partot ér az óceánjáró. A jelmez pedig tökéletesen kifejezi egyéniségüket, Piaf csaknem bokáig érő fekete ruhája a külső szürkeség, egyszerűség üzenete, míg Dietrich cilinderben és frakkban, vagy rövid, fodros nadrágban és harisnyában, kezében az elmaradhatatlan hosszú szipkával és a füstölgő cigarettával maga a könnyedség, az erotika. A hasonlóság ezen a ponton szembetűnő és elfogadható. Halas Adelaida és Dobra Mária azonban nem másolja modelljét, nincsenek manírjaik, öntörvényűen keltik életre a két emlékezetes énekest és színészt, dalaikat, sanzonjaikat - Himnusz a szerelemhez, Milord, Hova tűnt a sok virág? - is úgy adják elő, hogy meg sem kísérlik utánozni a hangjukat, még árnyalatok sem fedezhetők fel. Szerepeik ettől hitelesek, ettől emlékezetesek. Nem Piafot és Diet- richet, hanem őket látjuk a színpadon. Halas Adelaida kedves, sebezhető Piafja, aki a szerelem és az alkohol között rója kacskaringós, szomorú és önpusztító útjait, az esküvői jelenetben éri el a csúcspontot. A színésznő ekkor bizonyítja igazán, hogy kész, érett művész, prózában és zenés műfajban egyaránt biztos és otthonos. Legnagyobb erénye, hogy mer önmaga lenni. Dobra Mária ebben a megálmodott és szaggatott barátságban nem él vissza Dietrich testi fölényével, megnyerő pózaival, a Kék Angyal önzetlenségét és művészi kvalitásait méltón, visszafogott erotikával közvetíti. Csodálható, de nem birtokolható. Nem könnyű feladatot vállal Tóth Loon (Férfi), jelmez- és alakváltásai - hol a náci Goebbels, hol a hősszerelmes Jean Gabin, hol Marcel Cerdan, az ökölvívó - végső soron gördülékenyek, olykor kissé szatirikusak. A Kék veréb nem szenzációs, nem sziporkázó produkció, de amikor a fináléban a két bájos színésznő a zenekar kíséretében együtt énekli a Nem bánok semmit sem... kezdetű dalt, a két részen át tartó leheletszerű varázslat feltámad, s rezdülései még napokig bennünk élnek.

Az író, Kovács Kristóf és a rendező nagy ívben elkerül mindenféle teátrális, nosztalgikus érzelgősséget. Az ábrándok és a vágyak is inkább csak Piafot legyintik meg, hiszen ő érzelmesebb, fűtöttebb lény, a biszexuális Dietrich hidegebb, racionálisabb, számítóbb. Remek megoldásnak tartom, hogy az előadásban egymás narrátorai lettek, egymás életét lesik, figyelik, kommentálják, hogy aztán kellő pillanatban kikászálódjanak az ágyból vagy felálljanak az öltözőasztalka mellől, és közbelépjenek; elmeséljék a másik kalandját, összekössék a távolságot, Európát és Amerikát, a múltat és a jelent, meg persze a jövőjüket és a halált, a koporsóra tett egyetlen szál virággal. Mert a halál hatalmas karimájú kalapban ott ólálkodik körülöttük. Bujdosó Nóra jelmeze groteszkké teszi az elkerülhetetlen végzetet, s ezzel mélységesen egyetértünk. A két hölgy ugyanis soha nem múlhat el, míg világ a világ, nincs az a halál, amely feledésre ítélné őket. A Kék veréb azzal fejeződik be, hogy elkezdődik a halhatatlanságuk. A díszlet szerény, de ide nem is kell több, Piaf és Dietrich, Halas Adelaida és Dobra Mária önmaguk jelentik a látványt, betöltik a színpadot, rajtuk kívül másra nem is vágyunk. Nagyszerű ötletnek találom a színpad hátterében kivetített, a korabeli filmes technikához alkalmazkodó fekete-fehér, lassan mozgó képeket, amelyeken feltűnik Párizs, láthatjuk a németek bevonulását, átélhetjük, amikor Dietrichhel New Yorkban partot ér az óceánjáró. A jelmez pedig tökéletesen kifejezi egyéniségüket, Piaf csaknem bokáig érő fekete ruhája a külső szürkeség, egyszerűség üzenete, míg Dietrich cilinderben és frakkban, vagy rövid, fodros nadrágban és harisnyában, kezében az elmaradhatatlan hosszú szipkával és a füstölgő cigarettával maga a könnyedség, az erotika. A hasonlóság ezen a ponton szembetűnő és elfogadható. Halas Adelaida és Dobra Mária azonban nem másolja modelljét, nincsenek manírjaik, öntörvényűen keltik életre a két emlékezetes énekest és színészt, dalaikat, sanzonjaikat - Himnusz a szerelemhez, Milord, Hova tűnt a sok virág? - is úgy adják elő, hogy meg sem kísérlik utánozni a hangjukat, még árnyalatok sem fedezhetők fel. Szerepeik ettől hitelesek, ettől emlékezetesek. Nem Piafot és Diet- richet, hanem őket látjuk a színpadon. Halas Adelaida kedves, sebezhető Piafja, aki a szerelem és az alkohol között rója kacskaringós, szomorú és önpusztító útjait, az esküvői jelenetben éri el a csúcspontot. A színésznő ekkor bizonyítja igazán, hogy kész, érett művész, prózában és zenés műfajban egyaránt biztos és otthonos. Legnagyobb erénye, hogy mer önmaga lenni. Dobra Mária ebben a megálmodott és szaggatott barátságban nem él vissza Dietrich testi fölényével, megnyerő pózaival, a Kék Angyal önzetlenségét és művészi kvalitásait méltón, visszafogott erotikával közvetíti. Csodálható, de nem birtokolható. Nem könnyű feladatot vállal Tóth Loon (Férfi), jelmez- és alakváltásai - hol a náci Goebbels, hol a hősszerelmes Jean Gabin, hol Marcel Cerdan, az ökölvívó - végső soron gördülékenyek, olykor kissé szatirikusak. A Kék veréb nem szenzációs, nem sziporkázó produkció, de amikor a fináléban a két bájos színésznő a zenekar kíséretében együtt énekli a Nem bánok semmit sem... kezdetű dalt, a két részen át tartó leheletszerű varázslat feltámad, s rezdülései még napokig bennünk élnek.

Az író, Kovács Kristóf és a rendező nagy ívben elkerül mindenféle teátrális, nosztalgikus érzelgősséget. Az ábrándok és a vágyak is inkább csak Piafot legyintik meg, hiszen ő érzelmesebb, fűtöttebb lény, a biszexuális Dietrich hidegebb, racionálisabb, számítóbb. Remek megoldásnak tartom, hogy az előadásban egymás narrátorai lettek, egymás életét lesik, figyelik, kommentálják, hogy aztán kellő pillanatban kikászálódjanak az ágyból vagy felálljanak az öltözőasztalka mellől, és közbelépjenek; elmeséljék a másik kalandját, összekössék a távolságot, Európát és Amerikát, a múltat és a jelent, meg persze a jövőjüket és a halált, a koporsóra tett egyetlen szál virággal. Mert a halál hatalmas karimájú kalapban ott ólálkodik körülöttük. Bujdosó Nóra jelmeze groteszkké teszi az elkerülhetetlen végzetet, s ezzel mélységesen egyetértünk. A két hölgy ugyanis soha nem múlhat el, míg világ a világ, nincs az a halál, amely feledésre ítélné őket. A Kék veréb azzal fejeződik be, hogy elkezdődik a halhatatlanságuk. A díszlet szerény, de ide nem is kell több, Piaf és Dietrich, Halas Adelaida és Dobra Mária önmaguk jelentik a látványt, betöltik a színpadot, rajtuk kívül másra nem is vágyunk. Nagyszerű ötletnek találom a színpad hátterében kivetített, a korabeli filmes technikához alkalmazkodó fekete-fehér, lassan mozgó képeket, amelyeken feltűnik Párizs, láthatjuk a németek bevonulását, átélhetjük, amikor Dietrichhel New Yorkban partot ér az óceánjáró. A jelmez pedig tökéletesen kifejezi egyéniségüket, Piaf csaknem bokáig érő fekete ruhája a külső szürkeség, egyszerűség üzenete, míg Dietrich cilinderben és frakkban, vagy rövid, fodros nadrágban és harisnyában, kezében az elmaradhatatlan hosszú szipkával és a füstölgő cigarettával maga a könnyedség, az erotika. A hasonlóság ezen a ponton szembetűnő és elfogadható. Halas Adelaida és Dobra Mária azonban nem másolja modelljét, nincsenek manírjaik, öntörvényűen keltik életre a két emlékezetes énekest és színészt, dalaikat, sanzonjaikat - Himnusz a szerelemhez, Milord, Hova tűnt a sok virág? - is úgy adják elő, hogy meg sem kísérlik utánozni a hangjukat, még árnyalatok sem fedezhetők fel. Szerepeik ettől hitelesek, ettől emlékezetesek. Nem Piafot és Diet- richet, hanem őket látjuk a színpadon. Halas Adelaida kedves, sebezhető Piafja, aki a szerelem és az alkohol között rója kacskaringós, szomorú és önpusztító útjait, az esküvői jelenetben éri el a csúcspontot. A színésznő ekkor bizonyítja igazán, hogy kész, érett művész, prózában és zenés műfajban egyaránt biztos és otthonos. Legnagyobb erénye, hogy mer önmaga lenni. Dobra Mária ebben a megálmodott és szaggatott barátságban nem él vissza Dietrich testi fölényével, megnyerő pózaival, a Kék Angyal önzetlenségét és művészi kvalitásait méltón, visszafogott erotikával közvetíti. Csodálható, de nem birtokolható. Nem könnyű feladatot vállal Tóth Loon (Férfi), jelmez- és alakváltásai - hol a náci Goebbels, hol a hősszerelmes Jean Gabin, hol Marcel Cerdan, az ökölvívó - végső soron gördülékenyek, olykor kissé szatirikusak. A Kék veréb nem szenzációs, nem sziporkázó produkció, de amikor a fináléban a két bájos színésznő a zenekar kíséretében együtt énekli a Nem bánok semmit sem... kezdetű dalt, a két részen át tartó leheletszerű varázslat feltámad, s rezdülései még napokig bennünk élnek.