"Fogalmunk sincs milyen jó körülmények között élünk"

Dr. Juhász Ágnes zirci háziorvos alig érkezett haza, már vissza is vágyik Afrikába.
 
Még tavaly decemberben látta meg az Afrikai - Magyar Egyesület (AHU) felhívását, amelyben egyik segélyakciójukhoz önkénteseket kerestek. Gyorsan döntött, egy hónap múlva két orvostársával együtt már Kongóban volt, az ugandai határtól nem messze. 

"Sokan most láttak életükben először fehér bőrű embert"
(Fotó: Kőrösparti Beatrix)

Nem ez az első ilyen vállalkozása, a cunami után a Babtista Szeretetszolgálat egyik önkénteseként két alkalommal járt Indonéziában.

A mi fogalmaink szerint több megyényi területet jártunk be Kongóban, elképesztő szegénységgel találkoztunk. 

A családok bambuszból és sárból épített kunyhókban élnek, főleg földművelésből tartják fenn magukat, ha van egy kapájuk, az már nagy kincs. 

A településeken egyáltalán nincs orvosi ellátás, a nagyobb városokban van úgynevezett egészségügyi centrum, ahol többnyire csak ápolók vannak és minimális gyógyszerkészlet áll csupán rendelkezésükre. 

Közlekedési eszköz nincs, a nagy távolságokat is gyalog, esetleg biciklivel teszik meg. Nekünk európaiaknak fogalmunk sincs milyen jó körülmények között élünk, ráadásul nem is értékeljük mindezt - mondja, majd hozzá teszi, elkeserítő egészségi állapotban van az egész populáció. 

A gyerekek alultápláltak, sok a HIV fertőzött, gyakoriak a bélbetegségek, a tüdőgyulladás, egyáltalán, siralmas kondícióban van a lakosság.

 A három orvosból álló magyar stáb mobil klinikaként, néhány napot töltve egy-egy helyen, járta be a Nordkivu régiót. Munkájukat a polgárháború miatt mindvégig az ENSZ indiai békefenntartói felügyelték, állig felfegyverzett katonák kísérték minden lépésüket. 

A vizsgálatoknak helyet adó, hol a helyi templom előtt, hol egyszerűen csak egy réten felhúzott sátrak előtt a helyiek órákat álltak sorba esetenként a tűző napon. Az egy hónap alatt mintegy négyezer beteget láttak el. 

Reggel nyolctól este hat óráig vizsgáltak, hetente egy szabadnapot kaptak. A gyógyszerek javát itthonról vitték magukkal, de a tartományi székhely alapítványi raktárából is hozzájutottak orvosságokhoz. Látva a helyi viszonyokat most igyekeznek megszervezni, hogy a helyieknek legyen folyamatos gyógyszer-utánpótlásuk.

A villongások ellenére csak egy lőtt sebbel találkoztam, de a körülmények azért elég szokatlanok voltak, a higiéniára fokozottan oda kellett figyelni. Megrázó volt az is, amikor egy menekült táborba mentünk. 

Rengeteg az elefántiázisban szenvedő beteg, ez egy trópusi kór, ilyennel itthon nem igen találkozik az ember. Alapellátást adtunk, néhány perc jutott egy-egy betegre. 

Metakommunikációval pillanatok alatt áthidaltuk a nyelvi korlátokat, a tekintetekből láttam, hogy nagyon bíznak bennünk, az orvosságokat beszedték, meg akarnak gyógyulni - mondja jellegzetes halk hangján rendelőszobájában ülve Juhász Ágnes, aki az alternatív gyógyítás híveként homeopátiás szereket is vitt magával Afrikába. 

-  Oda kell menni, ahol az emberre szükség van. Erős késztetést éreztem, nem is gondolkodtam sokat. Megszerveztem az itthoni helyettesítésemet és már indultam is. Meglepett, hogy enyhén szólva, nem tolongtak az orvosok a segélyhívásra. 

Én, ha megtehetném, már most indulnék a következő misszióba - vélekedett a zirci háziorvos.

Juhász Ágnes és orvostársai egy parókián, szerzetesi cellákra emlékeztető szobákban laktak az egy hónap alatt, minden reggel a helyiek egyházi énekei ébresztették őket, majd motorbiciklivel mentek a közeli ENSZ táborba, ahol mint mondja, a hinduktól rengeteget tanultak emberségről, toleranciáról, megértésről. 

Sokan most láttak életükben először fehér bőrű embert, meg is kiabáltak minket többször kedvesen ezért. Egyszerűbb a világ Kongóban, egyszerűbbek az emberi kapcsolatok is, de sokkal tisztább az élet. Szerettem ott lenni, jobb volt, mint itthon. Visszavágyom - jegyezte meg halkan Juhász Ágnes.