2010.10.09. 05:15
Nincs helye most másnak
Rádióból a szavak, televízióból a képek, beszélgetésekben az elképesztő történetek. Mind ugyanarról, a megyeszékhelytől alig több mint harminc kilométerre történt szörnyűségről szól, mindegyik azt mutatja.
Munkámból adódóan fotók sokaságát látom, kollégáim az első óráktól kezdve járták a vörösre festett várost, falvakat, megrendítő pillanatokat örökítve meg. Mintha a Marson jártak volna, de az ottani néptelen vörös tájat itt emberek töltik meg. Rezzenéstelennek tűnő arccal kínlódnak a pusztító áradat eltüntethetetlennek látszó maradványaival. Helybeliek, akik azzal kénytelenek szembenézni, hogy mindenük odalett. Hallottam egy asszonyt a rádióban: pénzük, lánya munkaeszközei, irataik, életük minden dokumentuma a vörösiszapban. Mintha megszűntek volna létezni, csupán a bankkártyájuk igazolja, hogy még élnek.
Telefonon beszélünk a cégvezetővel, aki adományt vitt a legsúlyosabb helyzetben lévő faluba. Ennyi elkeseredett, reménytelennek tűnő emberrel még nem találkozott, mondja. Megrendítette a találkozás azért is, mert ennyi köszönetet, szívből jövő szavakat még nem kapott, hallott. Akkor, ott érezte visszaigazolni elhatározásukat, döntésüket: ki segítsen a bajbajutottakon, ha nem a közelben élők? Nekünk kell itt összefogni, hogy minél hamarabb reményt tudjunk adni nekik mondja búcsúzóul.
Ilyenkor hét vége felé millió dolog eszembe jut - az elmúlt napokban hallottakról, látottakról, amit jó volna megosztani az olvasókkal. Voltak ilyenek a lassan mögöttünk lévő héten is. De most nincs helye másnak, mint az együttérzésnek és segítőkészségnek.
