Napló a karantén után: Csináljuk a feszkót

Augusztus 28.

Idén a jól ismert okok miatt elmaradt a fesztiválszezon, ami attól a valóban szomorú következménytől eltekintve, hogy nagyszerű művészek és hasonlóan nagyszerű háttérmunkások is szorult helyzetbe kerültek, összességében talán nem is akkora baj. A Balaton például megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Ez persze nem jelentette azt, hogy a táj, amelyben élek, egycsapásra megszabadult volna a viselkedni képtelen tömegturista archetípusaitól, a poharak alján tudós ábrázattal bort lögybölő hipszterek falusi kocsmákban langyos divattejet követelő csajaitól, a hatalmas fehér autókon közlekedő pénzfetisisztáktól, a végtelenül agresszív, ön- és közveszélyes biciklistáktól és a helyi ebeket és gazdáikat őrületbe kergető kutyasétáltatóktól, sőt. Megjelent az a réteg, amelyik mindent visz. Pontosabban mindent megvesz, mert ez a hely most trendi, menő, sőt még szexi is a tetejébe, bármit is jelentsen ez.

És persze „Káli”. Na, ha ezt a szót meghallom, tényleg kibiztosítom a revolveremet. Mert ezeknek minden „Káli”, minimum Mencshelytől Keszthelyig, jönnek csőstül a „Káliba”, hogy a Cholnoky tesók meg nem fordultak még a sírjukban, tetszésük szerint rondítanak bele a tájba olyan épületeket, amelyeket aztán ötszáz ember által olvasott New York-i építész fenzenekben ünnepelnek körbe, és egy pontosan olyan kultúrát hoznak magukkal, amit ott műveltek eddig, ahonnan sajnos idejöttek. Valaminek, amit szerettünk és tiszteltünk, itt most vége szakadt.

Érdekes módon a már-már ellenállónak számító, Eötvös Károly nevét még ismerő, a Káli-medencét nem befektetési terepnek tekintő dacos maradék egyik utolsó kulturális menedéke éppen egy fesztivál lett. Jelesül a magát a nyugalom fesztiváljaként meghatározó Kőfeszt. Az már a tavalyi bemutatkozáskor is érezhető volt, hogy a szervezők valami egészen másban gondolkodnak, mint egy olyan fesztiválkártya, amit arra játszanak ki, hogy a szabad rabláson átesett pornyelők közül majd kevesen állnak sorba hajnalban a visszajáróért, így aztán csak abból összejön egy kisebbfajta vagyon, és aztán lehet telesírni a sajtót, hogy az állami támogatással(!) együtt épp hogy megvan a nullszaldó.

AUGUSZTUS 29.

A Kőfeszten minden program ingyenes. Nincs tömeg, lehet parkolni, díjmentesen, falu szélén. Van tócsi (tócsni, cicege, lapcsánka, nem kívánt törlendő), esetenként harcsapaprikással. Nem itt tartja ötvenedik magyarországi koncertjét a Prodigy, viszont van Erdőfű, Navratil Andrea és Liszt Ferenc Kamarazenekar. Vannak népi arcok, blues és rock and roll. Fotókiállítások. Mondjuk, Sára Sándor és Kása Buci. A kölyköket szabadjára lehet ereszteni. Nincs tuctuc és nincs mulatós.

A teremtett és az épített környezet csodás. Megdől az a bulvártézis, mely szerint azért adunk szemétkultúrát, mert arra van igény. Itt valami miatt igény van egy előadásra a Káli-medence hagyományőrző építészetéről és arra, ha kétezer év után összeillesztenek egy sírkövet. Van hangulat, fíling, ha tetszik. Ha hasonlítani kellene, valami olyasmi, mint Kapolcson volt a hőskorban, míg el nem nyelte a turizmusipar.

A Kőfeszt sikerre van ítélve és addig is van néhány jó éve. Ez paradoxonnak tűnik, de a dolgok természete már csak olyan, hogy aminek jó híre megy, az népszerű lesz, ami pedig túl népszerű lesz, az elviselhetetlenné válik azok számára, akik azért szerették, mert még nem volt túl népszerű. Elitista önzés ez a köbön, tudom én, de ez van. És ezt levezényelni, az lesz a következő nagy meló.

Szeptember 1.

Úgy köszöntött be a meteorológiai ősz, hogy hirtelen ősz lett. Meglepő.