Hetven felett is diszkózik a fővárosban a nyugdíjas zirci főmérnök

A 71 éves, zirci születésű világjáró fotós rendkívül gazdag életutat tudhat magáénak. A helyi gimnáziumban Tóth Gyula tanár fotószakkörébe járt, ahol egy életre megszerette a művészetnek ezt az ágát.

– Rendkívül izgalmas dolognak tartottam azt a folyamatot, ahogy a felvétel előhívása után a laborból kikerült a kép. Csak ekkor derült ki, hogyan dolgoztam. Ma a digitális gépekkel, okostelefonokkal azonnal ellenőrizni lehet, sikerült-e a felvételünk. Pillanatok alatt ellőhetünk akár kétszáz képet is, míg az „őskorban” egy tekercsen 36 kocka volt, ezzel kellett gazdálkodnunk. A fotózáshoz az is vonzott, hogy sokszor lencsevégre kaphattam diákkori osztálytársaimat. A régmúltból őrzök egy téli, fekete-fehér felvételt, amelyet tavaly betettem a Cuha völgye forrástól az alsó szurdokig című kiállításom anyagába.

Az érettségi, majd a katonaság után útja a fővárosba vezetett: a Műegyetemen villamosmérnökként végzett. Az ELTE Ráday utcai kollégiumában egy évig fotószakkört vezetett, majd beszippantotta a zene világa. Ekkor a Budapesti Elektroakusztikai Gyár kutató­laboratóriumában dolgozott, szabadidejében pedig diszkózott húsz éven át. Többek között olyan kultikus helyeken is szórakoztatta a fiatalokat, mint az Illés zenekar törzshelyén, a Várklubban vagy az E-klubban.

Jól futott vele a szekér, mert külsősként bedolgozott a Magyar Rádió zenei osztályának mint műszaki tanácsadó, de segített a külföldi zenék megszerzésében is, ami annak idején sokszor kalandos (illegális) úton történt. Ez a korszak olyan mély nyomott hagyott benne, hogy idén havonta egyszer András fiával diszkót tart Csepelen a Szabó Magda Közösségi Térben. A mozgóképes világot akkor szerette meg igazán, amikor 1989-ben műszaki vezetőként bekerült a Magyar Nemzeti Galériába, ahol később főmérnökként dolgozott nyugdíjazásáig, 2010-ig.

– Képzőművészeti filmeket készítettem, de megörökítettem egy-egy kiállítás megnyitását is. Nagyon izgalmas volt, amikor a filmek segítségével festményeket mutattunk be a legapróbb részletekre is rávilágítva, az alkotás hátterét megmagyarázva. Reklámfilmeket is készítettem különböző cégeknek. Dolgoztam operatőrként a XII. kerületi Omnicolor tévénél is. A digitális videózás beköszöntével kiszálltam a forgatásokból, viszont sorra vettem a mind többet tudó Nikon fényképezőgépeket.

Régóta úgy vagyok – hogyha megkérnek –, szívesen fényképezem a zirci eseményeket. Tagként mindig ott vagyok a Zirci Országzászló Alapítvány programjain is. A külföldi utak jelentik az igazi csemegéket, amikor tőlünk idegen kultúrájú világokba csöppenek bele. Ebben is hű társam a feleségem, aki szintén szereti az effajta kalandozásokat.

A Boross házaspár egyik legemlékezetesebb útja a vietnami volt, amikor meghívást kaptak László vietnami évfolyamtársaitól (A Távol-Keletről érkezett diákok igen magas pozíciókba kerültek 1972-ben, a diploma átvétele után hazájukban.) Vietnamról készült tetszetős tájképek mellett különös élethelyzeteket is megörökített történetünk főszereplője. Elmesélte, hogy az egyik majom üdítőt, a másik telefont kapott ki a meglepett turistatársa kezéből.

Figyelmeztették őket, ne nézzenek az állatok szemébe, mert azt támadásnak veszik. Volt, aki ezt elengedte a füle mellett: a majom beleharapott a lábába. Részt vett a csoporttal a híres vízi bábszínház egyik előadásán, ahol élő zenével kísért történetet adtak elő a művészek Vietnam történetéből, a vízen rúddal mozgatott bábfigurákkal.

Bali szigetén, a majomerdőben arra is figyeltek a helyiek, hogy a turisták látogatásakor rendszeresen etessék az állatokat, nehogy bármit is elcsenjenek az idegenektől. Az egyik hajnalban László arra lett figyelmes, hogy noha nem fújt a szél, mégis erősen hullámzott a kerti úszómedencében a víz. Gyorsan kiderült, Jáván földrengés volt! A német turisták azonnal taxiba ültek, s felvitették magukat a közeli hegyekbe, nehogy elkapja őket a cunami. A magyarok nem estek pánikba.

László hosszasan mesélt egy 1531-ben a mexikói Guadalupe-on történt eseményről, amelyekhez mesébe illő legenda kapcsolódik. Szóba került Frida Kahlo festőművész nem mindennapi élete, akiről a fotós a városházi kiállítás megnyitóján részletesen mesélt az érdeklődőknek.

A nagyapja, Piedl András családjától 1950-es évek elején elvett, majd 1957-ben nagy nehezen visszakapott családi ház padlásterében László házimozit és elektrotechnikai műhelyt rendezett be, hogy hobbiként ismerőseinek is megjavíthassa a különböző készülékeiket.

– Az idős embereket arra biztatom, hogy vegyenek a kezükbe fényképezőgépet, okostelefont, és fotózzanak! Az utódok majd szívesen nézik évtizedek távlatából a családról vagy a tájról készült felvételeket. Ki kell mozdulni otthonról, elmenni kirándulni, mert a mozgás mindannyiunknak jót tesz, ugyanakkor maradandó emlékekkel gazdagodhatunk.